Holnap a Hősök Tere szervezésében igazán különleges programra kerül sor a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban. A konferencia keretében ismét ellátogat hozzánk Philip G. Zimbardo, de beszélni fog a tudományos berkekben legalább annyira jelentős Joseph P. Forgas is. Emellett itt lesz például Rony Berger, de beszédet mond Kende Anna, Kepes András és Halácsy Péter is. A középpontban ezúttal a tudomány lesz, és a témák is túlmutatnak a Zimbardo által már bemutatott hétköznapi hősiességen.

A konferencia szervezője Orosz Gábor pszichológus, az ELTE és az MTA kutatója, aki mostanában olyasmikkel foglalkozik, mint például az emberi lelkesedés vagy a "fegyelmezett remény" jelensége.

Mi a szereped a Hősök Tere Kezdeményezésben?

Szerepem főleg a HeroiKon Nemzetközi Konferencia szervezésében van (június 19),. Az a dolgom, hogy összerakjam a programot, illetve eljuttassam a kezdeményezés üzenetét különféle fórumokon az érdeklődők felé.

Hogy kerültél közel ehhez az egészhez, amit most Hősök Terének hívunk?

Nyár végén azt írta Halácsy Péter, a Prezi társalapítója, hogy meghívta Zimbardot Magyarországra, mert jó lenne itthon valami izgalmasba kezdeni. Valami olyasmibe, ami pozitív változáshoz vezethet. Azt kérte, hogy vegyek részt benne mint egyetemi kötődésű ember. Akkor azt mondtam, nagyon szívesen csinálnám, de nem lesz sok időm erre, mert sokat dolgozom, blablabla. Erre ő annyit mondott, hogy rendben, akkor összehoz egy vacsorát Zimbardo professzorral és majd eldöntjük mi legyen. Másnap Bolyki Dániel kollégámmal (szintén pszichológus, aki elsősorban a tanároknak szóló workshopok szervezéséért felelős) és Orosz Györgyivel, aki a Hősök Tere vezetője, találkoztunk a professzorral, aki felvetette, hogy workshopokat és konferenciát csinálna nálunk, aztán az ötletek már maguktól jöttek, és így merült fel a múltheti Helló Hősök Fesztivál is. Az egész helyzet önmagában szürreális volt, az pedig, hogy csináljunk a semmiből egy fesztivált, egy workshopot meg egy nemzetközi konferenciát, végképp annak tűnt. Mindenesetre, egy ilyen kihívásra egyszerűen nem lehetett nemet mondani, és azt hiszem, valahogy így kerültünk bele mindhárman. 

Mik azok a jelenségek, illetve kutatási eredmények, amelyekre a kezdeményezésetek épül és amelyek a konferencián is szóbakerülnek majd? 

A kezdeményezés célja, hogy felhasználjuk a valóban régóta halmozódó szociálpszichológiai tudást arra, hogy pozitív változásokat érjünk el mind saját magunk, mind a környezetünk esetében. Az, hogy minél több embernél érjük el, merjen kiállni és tenni másokért a mindennapokban. Valójában egyszerű dolgokról van szó, melyben kulcsfontosságú észrevenni azt, hogy a helyzeteknek milyen befolyásoló ereje van. Ez olyan tudás, amit érdemes addig tudatosítani, amíg részéré válik a mindennapi életünknek. A kezdeményezés lényege, hogy rámutasson különféle társas problémákra, illetve, hogy olyan intervenciókat és tréningmódszereket adaptáljon és adjon át a magyar embereknek, amelyeket Zimbardo és csapata dolgozott ki az említett kutatásokra és különböző trénerek tapasztalataira alapozva. Ez alapján hat olyan tréningmodult dolgoztak ki, amelyek pozitív változásokat hozhatnak mind az egyén, mind a közösség életében.

1. Az első modul a szituációs tudatosság kiépítéséről szól – legyünk tisztában azzal, hogy a helyzetek, a csoportok és egyáltalán más emberek igen masszívan hatnak a viselkedésünkre. A cél itt a szituációkkal kapcsolatos vakság megszüntetése.

2. A második modul a sztereotípia-fenyegetettséggel kapcsolatos. Ha valamilyen csoporttagságunk ( pl.: szőke nők) alapján önmagunkat bénának tituláljuk egy társas teljesítményhelyzetben (pl.: matek érettségi), akkor a teljesítményünk romlani fog, ahhoz képest, mint ha nem skatulyázzuk be magunkat ilyen módon. Ez a modul rámutat arra, hogy milyen módon érdemes ilyen helyzetekben cselekedni a sztereotípia-fenyegetettség elkerülése érdekében.

3. A harmadik modul a konformitásról szól, és arról szól, hogy miként lehet kitörni abból a kockázatvállalásnál mindig egyszerűbb és kényelmesebb helyzetből, hogy ugyanazt tegyük és mondjuk, mint a többiek. Gyakran ez így történik olyan esetekben is, amikor ezt nem így akarjuk, de a csoport hatása erősebb egyéni késztetéseinknél. 

4. A negyedik modul a járókelő/szemlélődő/bystander hatással foglalkozik: mikor és miért segítünk? Ez azért különösen érdekes, mert olyan társas tényezők, mint például az, hogy sokan vagy kevesen vannak a helyzetben vagy az, hogy mennyire sietünk éppen, jobban befolyásolják a segítségnyújtási hajlandóságunkat, mint az hogy milyen belső tulajdonságokkal rendelkezünk.

5. Az ötödik modul az előítéletességgel és a csoportok percepciójával kapcsolatos. Arról van itt szó, hogy milyen módon lehet csökkenteni az előítéletességet, illetve azt, hogy a csoportok észlelésével kapcsolatos torzításainkat hogyan lehet csökkenteni. 

6. A hatodik modul a Mindsetről szól, amit magyarul talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy "fix és növekvő gondolkodás". Carol Dweck (Stanford) kutatásai szerint az emberek különböznek abban, hogy milyen mértékben tekintenek önmagukra úgy, hogy változhat-e valamilyen képességük (IQ, tehetség) vagy sem. Ha úgy vélekedünk magunkról, mint aki erőfeszítések árán ugyan, de tud magán változtatni, akkor ennek számos pozitív következménye van. A Mindset szerencsére változtatható, ez a modul éppen azt igyekszik átadni a tréningek résztvevőinek, hogy hogyan.

Minden modul mögött komoly tudományos háttér bújik meg. Ha a tréningeken minél többen elsajátítják ezeket a dolgokat, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy kevésbé fognak sodródni az automatizmusaikkal, és nagyobb a valószínűsége, hogy pozitív változásokat érhetnek el az őket körülvevő közösségekben (1-5 modulok), illetve saját életükben is (6. modul). Egyelőre mi a Bystander és Mindsets modulokat adjuk tovább itthon. Ezeknek az adaptációja és finomhangolása most zajlik. Július elejéig azt tervezzük, hogy 200 tanárhoz jut el ez a tudás.

Oké, de mi is az a bystander effektus pontosan?

A lényeg a következő. Van egy olyan helyzet, amikor valakinek potenciálisan segítséget kellene nyújtani. Ilyenkor a kutatások szerint csak néhány egyszerű dolgot kell csinálni:

Ismerd fel, vállald fel, tervezz és cselekedj!

1. Vedd észre: azt hiszem nem nagyon kell magyarázni, hogy ha zenét hallgatsz a villamoson és közben olvasod a napi sajtót, akkor elég kevés infó fog eljutni hozzád, ugyanez van, amikor rohansz.

2. Felismerni, hogy valakinek segítségre van szüksége: ez nem mindig egyértelmű – a helyzet bizonytalan – ami bizonytalan, arra nincs sémánk. Ilyenkor szeretünk inkább kilépni a helyzetből és valami biztonságosabb helyzet után nézünk. Érdemes felderíteni azt, hogy valóban arról van-e szó, mint aminek a helyzet látszik, mondjuk megkérdezni, hogy segíthetünk-e.

3. Ha felismertük a helyzetet, de senki sem segít, akkor érdemes felvállalni a segítségnyújtást. Sokan ott állnak vagy éppen mennek tovább, ilyenkor a norma sajnos az, hogy nem segítünk. Ha odamegyek, akkor azzal megsértem a normát, reflektorfénybe kerülök, ami kellemetlen lehet (hiszen mindenki engem bámul), viszont ezzel együtt egy új normát tudok kialakítani – a segítségnyújtásét.

4. OK, segítek, de hogyan? Nem ész nélkül, impulzívan érdemes segíteni, hanem ha a lehetőségek engedik, akkor érdemes megtervezni. Két fő út lehetséges – (a) közvetlen segítségnyújtás, (b) közvetett segítségnyújtás. Az előbbi akkor működik, ha kompetensnek érzem magam, az utóbbi akkor, ha nem vagyok az, de feltételezem másról, hogy ő igen. Ilyenkor érdemes szövetségeseket szerezni vagy megfelelő szakembereknek telefonálni, sokszor egy portás vagy egy rendőr is sokat tud tenni.

5. Segítségnyújtás: gyakran nem azért nem segítünk, mert túl veszélyes, túl sok erőfeszítést vagy időt követel meg, hanem mert a többiek sem segítenek. Nem feltétlenül közönyösek ezek az emberek ilyenkor, lehet, inkább csak zavarodottak mert nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Törvényszerű, hogy minél többen vannak, annál inkább megoszlik a felelősség. „Miért én segítsek, miért nem ő?” . Valójában ez a bystander hatás, és úgy tapasztaltuk, hogy ilyen helyzetekben különösen hasznos lehet tudni, hogy igazából a fenti tényezők gátolnak meg abban, hogy segítséget nyújtsunk másoknak. 

Mi az, amit a Hősök Tere kezdeményezés a hazai pszichológusszakmának nyújthat?

Pillanatnyilag elsősorban a tréningekbe tesszük a nagyobb energiát. Célunk, hogy a fenti modulokat átadjuk a tanároknak, és együttműködünk a hazai iskolapszichológusokkal is. Nyár elején tartunk nekik is tréningeket a Mindsets és Bystander modulokból. Emellett eddig egy asszociációs kutatást végeztünk, amivel az volt a célunk, hogy feltárjuk, mire gondolnak az emberek, amikor arról beszélnek, hogy hősiesség vagy hétköznapi hősiesség. Ezzel kapcsolatban most formálódik egy több kultúrát vizsgáló kutatás. Itthon idén leginkább a Mindsets témában szeretnénk kutatásokat végezni; először kérdőíves felméréseket, majd különféle kísérleteket is. 

Célotok felvenni a harcot a mindennapi közöny, az érdektelenség, elszigeteltség ellen. Nem vagytok ezzel egy kicsit elkésve egy olyan országban, amely vezető a depresszióban, és manapság már olyan fogalmakkal jellemezhető, mint például a "hungarpesszimizmus"?

Nem gondolom, hogy gyors változásban érdemes gondolkodni. Nem gondolom, hogy Zimbardo Heroic Imagination Projectje egy varázspálca lenne, ami egy pillanat alatt megoldja a társadalom összes gondját. Zimbardo és Milgram (érdekes, hogy ők egyébként gimnáziumi osztálytársak voltak) viszont pont arra mutattak rá, milyen hatalma van a helyzeteknek. Kísérleteik óta tudjuk, hogy helyzeti tényezőkkel milyen módon lehet gonosz cselekedetekre késztetni tisztes családapákat. Ezt a tudást szeretnénk felhasználni arra, hogy pozitív változásokat érjünk el. Carol Dweck és munkatársai kidolgoztak egy viszonylag rövid Mindsets tréninget, ahol képletesen demonstrálják az embereknek, hogy a képességeik milyen módon változtathatóak meg. Ezt a rövid online tréninget bemutatták éppen felvett egyetemistáknak, majd megnézték, hogy a résztvevők milyen arányban tudják elvégezni a kötelező kurzusaikat és milyen arányban buktak ki az év végén. Éppen a rosszabb hátterű fekete diákoknál volt nagyobb hatású a tréning, azonban a jómódú fehér diákok esetében is nőtt a teljesítmény és csökkent a kibukások száma. Szóval a a hungaropesszimizmusról lehet úgy gondolkodni mint egy olyan tulajdonságról, ami fix és megváltoztathatatlan és lehet erről úgy is beszélni, mint ami kemény erőfeszítéssel megváltoztatható. Azt gondolom, fontos eljuttatni az emberekhez azt az üzenetet, hogy képesek vagyunk önmagunkat megváltoztatni. Azt is gondolom, hogy a helyzeteinket is meg lehet változtatni, ha odafigyelünk azokra. Én amúgy nem igazán vagyok híve a "hurráoptimizmusnak". Sokkal inkább gondolom azt, hogy a szisztematikus, jól megalapozott és megtervezett munka biztos eredményhez vezet. Az optimizmusnál jobban tetszik az a kifejezés, amit kb. fegyelmezett reménynek lehet nevezni, ami arra utal, hogy apró lépésekben alaposan megtervezzük azt, hogy mit fogunk tenni a céljaink érdekében, dolgozunk rajta, és abban bízunk, hogy lesz a munkánknak gyümölcse. Ha pedig nem lesz, akkor tanulunk belőle, hogy mit rontottunk el és legközelebb még profibban csináljuk, amit csinálunk. 

Társadalmi változásokat elérni nem könnyű, talán azért is, mert ehhez egyéni szinten is változásokra van szükség. Milyen egyéni, viselkedési- és hozzáállásbeli változásokat szeretnétek elérni az egyének szintjén, és milyet a társadalom szintjén?

Tanuljuk meg benyomni a "pause gombot" és váltsunk perspektívát, és nézzük meg a helyzet és a társas környezet szempontjából is a dolgokat. Gondolkodjunk el azon, hogy mit lehetne tenni másokért különféle segítségnyújtási helyzetekben. Jó lenne, ha ez elvezetne oda, hogy adekvátan, önmaguk veszélyeztetése nélkül tudjunk segíteni másoknak és változtatni tudjunk a közöny és elkerülés normáján. A második dolog, amit szeretnénk, hogy az emberek úgy vélekedjenek magukról, hogy komoly erőfeszítés árán igenis tudnak a képességeiken változtatni. Azokon a területeken, amelyek fontosak számukra, merjenek lépéseket tenni. Ezzel együtt jár az is, hogy merni kell veszteni is. Ha valaki úgy bénázik, hogy sokat dolgozott a jó teljesítményért, akkor abból biztosan tanult. Ez a két dolog lehet talán az első lépcső abban, hogy eljussunk oda: merünk kiállni másokért és magunkért a hétköznapokban, és ezen keresztül pozitív változást hozunk létre.