A Humánia bloggereiként lelkesen követtük Philip Zimbardo legutóbbi Magyarországi tartózkodásának helyszíneit. A szociálpszichológia egyik legérdekesebb szereplője a Pszinapszison tartott előadást, azt megelőzően pedig a belvárosban beszélt a Hősok Tere kezdeményezés által szervezett Hős Pikniken, ahol alkalmunk volt személyesen is váltani vele pár szót.

A pszichológia kétes múltú híressége

Zimbardo – kihagyhatatlan a pszichológia-tankönyvekből, amelyhez még fontosabb, vastagbetűs tanulságok kötődnek az emberi gonoszságról, a kísérleti helyzetek lehetséges veszélyeiről és a pszichológia etikai kérdéseiről. Jó volt látni, ahogyan ez a név a múlt héten megelevenedett. Ott állt előttünk a 81. születésnapját Budapesten ünneplő professzor, ez a magával ragadó, pozitív kisugárzású és végtelenül nyitott, energikus ember, akihez csapatostul mentek fotózkodni a pironkodó Deák téri lányok, és akinek vasárnapi előadása miatt Közép-Európa legnagyobb pszichológiai rendezvénye is megtelt, így a közönség jelentős része végül csak kivetítőn vagy online tudta követni az előadást.

Az 1971-es hírhedt stanfordi börtönkísérlet miatt sokan támadták Zimbardot, és ebből ő maga sem csinál titkot. „A Milgram-kísérlet volt a pszichológia egyik legkegyetlenebb kísérlete... amíg meg nem alkottam a sajátomat.” – mondta öniróniával. És talán pont az ilyenek miatt tud Zimbardo hiteles lenni, és ünnepelt sztárként kiállni egy pozitív üzenet érdekében, amellyel jelenleg hazánkban is turnézik.

Zimbardo ugyanis a gonoszság, az emberi kegyetlenség és a közöny kutatása után mostanában azzal foglalkozik, hogy miként lehet mozgósítani az emberek pozitív oldalát, és apró de fontos mindennapi hőstettekre sarkallni őket. Erről szól a Heroic Imagination Project, illetve a Magyarországon indított Hősök Tere kezdeményezés is.

Miért sétálunk el egy talán haldokló ember mellett?   

A Hősök Tere rendezvényén több videót láthattunk, amelyek már jól ismert tényeket mutattak be, mégis képesek újra és újra megdöbbentő erővel hatni ránk.

Egy mozdulatlan ember fekszik a forgalmas nagyvárosi lépcsőn, kitekert pozícióban. Az emberek odanéznek, láthatóan elgondolkodnak egy pillanatra, majd továbbmennek. Az, hogy végül valaki odamegy-e segíteni persze függ attól is, hogy az illető szakadt ruhában vagy öltönyben van-e, de egy átlagos, ápolt külsejű nő mellett is százak mennek el, szinte átlépve rajta, úgy, hogy nem lehet tudni, él-e még.

„Ilyenkor egy hallgatólagos norma alakul ki” – mondja Zimbardo –  „A szabály így szól: ne segíts. Minél több ember alkalmazza körülöttünk ezt a szabályt, annál kevésbé akarunk másképp viselkedni, és az az egy ember lenni, aki odamegy, és megnézi, szükség volna-e segítségre."

A többek között a felelősség megoszlásán alapuló bystander-effektus másik példájaként egy olyan videót láthattunk, ahol a kísérleti személyek passzívan viselkedő beépített emberek között, egyedüli nem-beavatottként ültek végig szótlanul egy szimulált tűzriadót. A szobába már szivárgott be a füst, az ártatlan résztvevőkön látszott az elképesztő feszültség, de a többiek szótlan közönye mégis maradásra bírta őket. Zimbardo ebből a bénultságból akarja kibillenteni az embereket a világ különböző országaiban.

Mi arról kérdeztük, hogyan látja a magyarországi helyzetet, és hogy miként lehet alkalmazni efféle terveket a kelet-európai régióban, ahol a depresszió és a közöny legendásan listavezető.

„Nagy kihívás ez, de ezért vagyok most itt. A pszichológusok általában egyénekkel dolgoznak, esetleg kis csoportokkal. Itt most egy egész nemzet mentalitását, gondolkodásmódját akarjuk megváltoztatni. A magyarok történelméből is egy olyan hőskép származik, ami azt sugallja: akkor vagy hős, ha meghalsz a szabadságért vagy más magasztos elvekért. A mi célunk nem az, hogy vakmerő tettekre biztassuk az embereket, hanem hogy megfontolt, bölcs, hétköznapi hősökké váljanak. Én úgy vagyok ezzel: miért ne sikerülhetne? Az, hogy ennyien érdeklődnek, már hatalmas dolog. A média ugyanis kulcsfontosságú. Világos, hogy a média jelenti az összeköttetést köztünk és azok között az emberek között, akik ezt az egész változást meg tudják valósítani. Most azon vagyunk, hogy terjesszük a hírt, hogy az emberek lássák: valami történik.”

De hogyan jön létre a változás?

Ahogy hallgattuk Zimbardot, az az érzésünk támadt, hogy úgy beszél világmegváltó tervekről, hogy közben egyáltalán nem lehetetlen dolgokat akar elérni. Viszont meg van róla győződve, hogy apróságok lavinaszerű hatást képesek elindítani.

„Az ilyesmi kis dolgokkal kezdődik, és aztán magától történik, ha sikerül elindítani. Mert apró dolgokról van szó. A fő kérdés, hogy az ember el tudja-e engedni a pesszimizmust és a negatív szemléletmódot. Kezdjük egyszerű dolgokkal: adjunk bókokat a másiknak, akár ismeretleneknek. Mosolyogtass meg valakit, mondj egy viccet, amiről tudod, hogy pozitív hatása lesz – legyen ennyi a mai feladatod, amit el szeretnél érni.”

A projekt konkrét megvalósításával kapcsolatban a professzor már kész tervekkel rendelkezik. Hamarosan Lengyelországba utazik, ahol találkozik az oktatási miniszterrel, hogy együtt kidolgozzák, hogyan vihető be a középiskolai oktatásba az a tréninganyag, amit Zimbardo és társai összeállítottak.

„Ez lesz a teszt. Annak a próbája, hogy hogyan lehet megtenni az első kis lépéseket, és bevonni az embereket, akik aztán továbbadják az üzenetet. Ezért dolgozunk iskolákban, mert ott sok gyereket el tudunk érni. Ha Lengyelországban sikerrel járunk, akkor már könnyebb lesz a tréningeket más országokba is átvinni. Itt, Magyarországon is tartok majd képzéseket a Hősök Tere önkénteseinek két fontos tréningmodulról, hogy aztán a csapat tagjai továbbadhassák azokat tanároknak, ők pedig a diákjaiknak.”

Zimbardo saját életéből is a tanárokat emelte ki, amikor arról kérdeztük, hogy neki milyen személyes élményei vannak hőstettekről, segítségnyújtásról.

„Én egy gettóban nőttem fel, Dél-Bronxban, ahol az emberek szegények voltak és betegek. Nekem gyerekként az volt a legfontosabb élményem, hogy a tanáraink ilyen körülmények között is elszántak voltak, és nem sajnálták az időt és energiát ahhoz, hogy megtanítsanak minket apró, de fontos dolgokra. Hogy hogyan kell megteríteni az asztalt, mit illik és mit nem, hogyan legyünk kedvesek másokhoz. Én akkor azt kérdeztem magamtól: miért érdekli ez őket? De ma úgy látom, ez a fajta törődés nagyon fontos hatással volt rám.”

Ami mindenkinek feladata lenne...

A beszélgetésből úgy tűnt, hogy Zimbardo személyes tapasztalatai is sokszor a negatív emberi tettekről szóltak, illetve arról, hogy ami rossz, az megváltoztathatatlan:

„Voltak persze szörnyű tanárok is. Én alapvetően szerettem a matekot, de a matektanárunk megkövetelte tőlünk, hogy a kezünkre üljünk, amíg ő magyarázza az elméletet. A végére annyira elzsibbadt a kezünk, hogy már fájt. Ezért nekem az algebra egyenlővé vált a fájdalommal. Erre mondhatnánk, hogy ez a tanár gonosz volt, de a legnagyobb baj itt is az volt, hogy soha nem mondta neki senki, hogy nekünk ez rossz. Ha valaki közülünk mondjuk írt volna neki egy levelet, vagy megkérdezi, hogy tudja-e, hogy borzasztó, amit csinál, azt hiszem, abbahagyta volna. A célja ugyanis bizonyára az volt, hogy ne zavarják, miközben leadja a bonyolult elméleti részeket. De a végeredmény romboló hatású volt. A gyerekeket pedig nem tanítjuk meg arra, hogyan adjanak konstruktív visszajelzést.”

Ugyanakkor arról is beszélt, hogy mi lehet az érem másik oldala, és hogy egyénenként mit tehetünk azért, hogy elinduljon valamilyen változás:

„Minden szinten kötelességünk lenne, hogy szóljunk, ha azt észleljük, hogy valami nem helyes, hogy valakit bántanak, bármilyen értelemben. Akár a családon belül, ha mondjuk Charlie bácsi ízetlen poénokat mond, vagy rasszista megjegyzéseket tesz. És a legfontosabb kérdés az, hogy hogyan tudunk úgy közbeavatkozni, hogy az ne pattanjon le a másikról, hanem nyitott legyen arra, amit mondunk. Hogy miként tudjuk egyrészt elmondani Charlie bácsinak azt, hogy nagyon szeretjük őt, másrészt felhívni a figyelmét arra, hogy amit csinál, azzal rosszat tesz.”

Azt láttuk, hogy Zimbardo őszinte meggyőződéssel képviseli, hogy ha ilyen apró sikereket el tudunk érni, annak a hatása tovább fog gyűrűzni, mint ahogy saját optimizmusával is sikerült felkavarnia egy kicsit a Deák tér állóvizét, mozgósította a magyar közszereplőket és az utca emberét, együttműködésre hívva mindenkit. „Gotta go!” – mondta nekünk pár perc beszélgetés után, hogy a mögöttünk kígyózó sorban állóknak is ugyanolyan lelkesedéssel meséljen nagyratörő terveiről.

Fotók: Móricz Kristóf

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---