Magyarország "lelki állapotával", a magyar emberek hozzáállásával, boldogtalanságával és depresszióra való hajlamával számos szakember, kutató, újságíró és elemző foglalkozik. A vélemények megoszlanak, de egyvalamiben általában mindenki egyetért:

a magyar ember elég pesszimista, gondolkodása borúlátó.

Ebben azért van valami, legalábbis sok kutatási eredmény és hétköznapi tapasztalat utal valami hasonlóra. Ezek közé sorolhatóak például Dr. Balázs Géza nyelvész és néprajzkutató megfigyelései is, amelyek többek között a hungaropesszimizmus fogalmának megalkotásához vezettek. Az idei Pszinapszis egyik legizgalmasabb előadásán jártunk.

Szóval sajátságos nép a magyar, ez kétségtelen, de vajon hol keressük egy nemzet lelkiállapotának lenyomatait? Sokakkal egyetemben, Dr. Balázs Géza azt mondja, hogy érdemes a nyelvünket, illetve az abban kódolt tartalmakat is megvizsgálni. Ugyanis ha a pszichológia szemszögéből tekintünk a nyelvre, egészen izgalmas dolgokra bukkanhatunk, amelyek meglepően jól demonstrálják a beszélő(k) lelkiállapotát. A nyelvi jelenségek Freud elvétésekkel kapcsolatos elmélete óta szolgálnak a pszichológiai értelmezések támaszaiként, hiszen a nyelv segítségével az ember egyedülálló módon képes tudattalan tartalmainak, sokszor képlékeny és nehezen megfogható érzelmi világának egy részét tudatos szintre emelni és értelmezni azt. Nyelvünk árulkodik rólunk, sőt sokan úgy gondolják, hogy valamilyen szinten meg is határoz minket.

Dr. Balázs Géza hungaropesszimizmusának értelmezésekor arra, az amúgy sokak által vitatott, hipotézisre támaszkodhatunk, amely szerint anyanyelvünk meghatározója lehet gondolkodásunknak, érzelmeinknek, érzékelésünknek, és lelki alkatunkkal, hozzáállásunkkal is összefüggésben van. Ebből következik az is, hogy a különböző anyanyelvű emberek másképp érzékelik, szemlélik a világot, más információt szűrnek ki az őket körülvevő ingerekből, végső soron pedig más következtetésre jutnak bizonyos jelenségek tanulmányozásakor.

E logika szerint: az vagy, amit mondasz, vagy legalábbis ahogy mondod.

Most pedig tekintsünk el a nyelvészek vitáitól és szögezzük inkább le a következőt: napi nyelvhasználatunk és kimondott vagy kimondatlan szavaink hatással vannak lelki működésünkre és gondolkodásunkra.

A kényszeres panaszkodók világa

Ha két magyar ember találkozik, egy dolog biztos: eőbb-utóbb valamelyikük panaszkodni kezd a másiknak. Erre jutott Buda Béla, a magyarok kommunikációs szokásainak egyik legnagyobb szakértője. Figyelemreméltó az is, hogy a panaszkodás, mint interakcióink kötelező algoritmusa olyan jelenség, amelyet az itt élő külföldiek is rendszeresen említenek, amikor a magyarokról kérdezik őket. A panaszkodással pszichológiai szempontból leginkább az a probléma, hogy a figyelmet negatív dolgokra irányítja, illetve megerősíti azt az általában is jellemző passzív áldozati szerepet, amely szintén nem túl lélekemelő hatást gyakorol ránk. Pszichológiai kutatások ezrei bizonyították be, hogy a siker és a boldogság kulcsa többek között az emberek hozzáállásában, gondolkodásmódjában keresendő, és csak egy nyitott, aktív megközelítéssel valósulhat meg. A panaszkodásban kódolt lemondó, beletörődő attitűd sajnos nem ebbe az irányba mutat. 

Hasonlóképpen a rengeteg tagadó szerkezethez, amelyet az úgynevezett "önmegadó mód" jegyében használunk folyamatosan. A magyar embernek már a kérdéseiben is gyakran szerepel a "nem" szó, amely eleve magában hordozza az elutasítás lehetőségét. Ha jobban belegondolunk, akkor elég nagy a különbség aközött, hogy "nem lenne kedve meginni velem egy kávét?" és aközött, hogy "na, megiszunk valamit?". Kézdi Balázs pszichológus szintén a "kódolt nem" jelenségével foglalkozik. Összevetette például Dante Isteni színjátékának különböző nyelvű fordításait, és a magyarban találta a legtöbb tagadó szerkezetet.

Persze itt még nincs vége. Az előadó számos példát hozott még arra, hogy a magyar nyelv milyen sziporkázó módon képes világfájdalmának és pesszimizmusának hangot adni. Ezekről amúgy részletesebben lehet, és érdemes olvasni a könyvében. A magyar nyelv gyakori kifejezései szintén beszédesek. Gondoljunk csak bele, hány irodalmi műben és egyéb művészeti alkotásban szerepelnek a következők: balsors, romlás, bűntudat, különféle átkok, keserű pohár és egyéb érdekes kifejezések. Ráadásul azt is régóta tudjuk, hogy a magyar ugye sírva vígad, véletlenül sem csak úgy felhőtlenül, boldogan vagy ilyesmi. Dr Balázs Géza szerint elég csak a himnuszra gondolnunk, amely Hankiss elemzései alapján gyakorlatilag semmihez sem fogható a pesszimizmus tekintetében.

Persze nem könnyű egy olyan országban, ahol a politikai kommunikáció nyelvezetén keresztül szintén a pesszimizmus mintázatai áradnak felénk, ráadásul ez gyakran jókora agresszióval is társul, függetlenül attól, hogy éppen melyik politikai oldalról van szó: "nem látjuk az alagút végét", "még nem értünk a gödör aljára", "rosszabbul élünk mint 4 éve" és hasonlók.

Dr. Balázs Géza viszont azt mondja, hogy van kiút. Úgy hívják, hogy

hungarooptimizmus.

Szintén létező jelenség, alkotóelemei szintén ott élnek nyelvünkben, például a választékos, kellően szarkasztikus és egyedülálló magyar humorban, vagy az egészen kivételes művészi és intellektuális teljesítmények mögött, amelyek fontos forrásai lehetnek az optimista hozzáállás kialakításának és pozitív mintaként funkcionálnak. Emellett most, hogy hozzáférünk más nemzetek kultúrájához, és az összehasonlító elemzések eredményei is elérhetőek, egyre többen ismerjük fel azt, hogy lehet másképp is. Ennek köszönhetően számos ígéretes civil kezdeményezés üti fel a fejét mostanában, kezdve a slam poetry mozgalomtól a Hősök Tere kezdeményezésig. Emellett remélhetőleg a magyar népet ért traumákat is sikerül feldolgoznunk előbb-utóbb valahogy, a múltbatekintő sajnálkozást pedig szépen lassan felváltja a remény, a befolyásolható jövő iránti lelkesedés és a tettvágy, vagyis az életükkel elégedett, boldog emberek jellemzői. Ami pedig a nyelvünket illeti, egyik napról a másikra biztosan nem fog megváltozni, de ahogy mi változunk, úgy ő is alkalmazkodni kényszerül majd hozzánk. A nyelvészek legalábbis azt mondják valahogy így megy ez.

A cikk szerzője: Juhász Dániel pszichológus

Fotók: Móricz Kristóf

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---