A „Trianon” szó a mai napig érzelmek rendkívül széles skáláját képes kiváltani a magyarokban, az enyhébb bánattól a mély szomorúságon át a könnyekig, ill. az agresszív megnyilvánulásokba torkolló haragig, gyűlöletig.

2013. június 4. – a közösségi portálok üzenőfalait elárasztják a szomorú videók, a „gyászjelentések”, a hazánktól elcsatolt területek visszaszolgáltatását követelő heves felkiáltások. Számos történész, politikus, szociológus foglalkozott és foglalkozik aktívan e témával (mely állandóan a köztudatban lebeg), most azonban pszichológiai szempontból tekintünk Trianonra és mindarra, amit a magyar identitás számára jelent; politikai véleményektől, ítéletektől mentesen (azt meghagyjuk más portáloknak).

Trauma egyéni és csoportszinten

Freud szerint a trauma olyan érzelmi megrázkódtatás, amellyel az egyén nem tud megbirkózni, magatehetetlenné válik, így zavart okoz az egyén valóságérzetében és pszichológiai jóllétében. A személyiség egészséges fejlődése szempontjából fontos a trauma feldolgozása, amely az én megerősödéséhez, jobb megküzdési stratégiákhoz és magasabb stressztűréshez vezet. Traumát nem csupán az egyén élhet át, hanem csoportok is. Ekkor beszélünk kollektív traumáról (gondoljunk csak például a holokausztra, amely nagyrészt a zsidó közösség traumájaként ismert). A kollektív trauma jellegzetessége, hogy az általa kiváltott érzelmi reakciókhoz nem szükséges a személyes átélés (évtizedekkel, évszázadokkal később is képes hatást gyakorolni a csoport tagjaira, ha időközben a közösségnek nem sikerült feldolgozni azt).

A traumafeldolgozás folyamatát három fázisban írták le a szakemberek: (1) aktív, érzelmileg felfokozott állapot, amely az élmények és érzelmek megosztásáról szól; (2) egy csendesebb időszak, amelyben elsősorban belső (fantázia-) munka történik; (3) érzelmek lecsillapodása, alkalmazkodás a kialakult helyzethez, a trauma és a fájdalom elengedése.

Kafkát olvasni nem egy könnyed délutáni időtöltés, kikapcsolódás. Nem fellélegzés, nem szórakozás. Mégis zseniális íróként tartják számon, aki kiérdemelte, hogy a világirodalom nagyjainak kerekasztalánál foglalhasson helyet. Halála előtt azzal a kéréssel fordult szeretteihez – elsősorban Dora Dymant-hoz, társához és támaszához, valamint Max Brod-hoz, barátjához -, hogy semmisítsék meg műveit. Barátja azonban nem tett eleget e kérésnek, és kiadatta munkáit, lehetővé téve ezáltal, hogy nyomuk maradhasson, és hatást gyakorolhassanak az utókorra. Azóta számos művészt ihlettek meg alkotásai, és annál is több olvasót gondolkodtattak el.

Kafka 1883. július 3-án, 130 éve született Prágában, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában. Szülővárosa egy egész múzeumot kínál az érdeklődők számára, amelyben megismerkedhetnek a kiváló íróval, a tisztelettudó és csendes hivatalnokkal, a szorongó természetű kisfiúval, a meggyötört testű és lelkű fiatalemberrel, a világában helyét és szerepét kereső prágai német zsidóval, a társra vágyó, de magányos természetű férfivel, múltjával és jövőjével, és mindennel, ami Kafkává tette őt. Ha az ember a híres prágai óraművel (Orloj) szemben állva balra pillant, ráláthat arra a házra, amelyben a kis Kafka élt családjával éveken át.

Világképe, amely egyszerre foglalja magába önmagát, a környezetében élő személyeket, a társadalmat és a jövőt, talán egy sötét és átláthatatlan útvesztőhöz hasonlítható leginkább, amely rémálomszerű képekkel lepi meg a kiutat kereső egyént egy-egy rosszul választott fordulóban. Add föl! (Gibs auf!) című rövid írásában egy ehhez hasonló érzés sejlik fel, s ezen állapot szinte az összes művében fellelhető (ld. Az átváltozás, A per, A kastély, Amerika). 

Ma már természetesnek tűnik, ha mondjuk „párkapcsolati kötődésről” beszélünk. Az emberek keresik mások közelségét, és csakúgy, mint a gyerekek, a felnőttek is vágynak egy stabil kapcsolatra: egy olyan személyre, akire számíthatnak, és akivel együtt könnyebben leküzdhetők a váratlan kihívások. Hosszú út vezetett azonban a kötődés mai szemléletéhez, az anyamelltől a belső munkamodellen át a felnőtt kötődési stílusokig. Ennek a hosszú útnak egy fontos állomását jelentették Mary Ainsworth gondolatai.

„Olvastam egy könyvet a gimiben…”

Apja gyorsírónak szánta, de Mary Dinsmore Salter végül ezt a képességét is, csakúgy, mint kreativitását és elszántságát, a pszichológia területén kamatoztatta. Ehhez egy életvezetésről szóló könyv adta meg a kezdőlökést, amely rádöbbentette Mary-t, hogy az ember közérzetét nem feltétlen külső okok határozzák meg, és hogy érdemes „befelé is nézni”. A mindössze tizenhat éves diáklányt rögtön magával ragadta az a lelkesedés, amely átjárta az egyetemet – a meggyőződés, hogy a pszichológia tudománya képes jobbá tenni az emberek életét.

Tettvágyát jól mutatja, hogy miután megírta disszertációját, a II. világháború idején csatlakozott a katonasághoz, hogy pszichológusként segédkezzen. A háború szomorú, de fontos tanulságokkal szolgált a pszichológia számára. A szüleiktől elszakadt gyermekek viselkedése például sok fejtörést okozott a kórházaknak és különböző intézményeknek. John Bowlby, a kötődéselmélet másik meghatározó figurája Londonban dolgozott hasonló sorsú gyerekekkel, épp amikor a frissen férjezett Mary Ainsworth Kanadából a brit fővárosba költözött.

Mary hamar egy kutatócsoportban dolgozott Bowlby-val, akire mesterként tekintett, ám eleinte fenntartással fogadta úttörő nézeteit, amellyel magyarázni próbálta a szüleiket nélkülöző gyermekek szélsőséges szorongását. A korabeli analitikus és tanuláselméleti felfogás úgy tartotta ugyanis, hogy a csecsemő azért kötődik anyjához, mert az kielégíti éhségét és egyéb alapvető szükségleteit. Bowlby ennél árnyaltabb elmélettel igyekezte magyarázni az anya-gyerek kapcsolat jelentőségét, és Konrad Lorenz nyomán egy etológiai-evolúciós modellben gondolkodott.

Hol a helye a hipnózisnak, illetőleg a szuggesztív technikáknak az orvosi gyakorlatban? Miért pont mi foglalkozunk ilyen kiemelt módon a témával és miért nálunk rendezik meg az első Nemzetközi Hipnózis a Gyógyításban (2013.08.29-09.01.) konferenciát? Mi a célja ennek és mit várhatunk tőle? Kik lesznek ott és miről lesz szó? Egyáltalán miért olyan fontos téma ez? dr. Varga Katalinnal készítettünk interjút, aki amellett hogy a Magyar Hipnózis Egyesület elnőke, a 1st Intenational Conference on Hypnosis in Medicine elnevezésű konferencia főszervezője is, amely idén augusztus végén kerül megrendezésre Budapesten.

Hogyan függ össze a hipnózis és az orvoslás? Milyen területeken használható ez a  technika a gyógyításon belül?

Érdemes elkülönítenünk a formális hipnózist és a szuggesztív technikákat. Mindkettő alkalmazható az orvoslás számos területén, az utóbbi szélesebb körben és többek által, mint a tényleges hipnózis. A konferencia témáit végignézve túlzás nélkül állíthatjuk, hogy lényegében minden területen alkalmazható, a gyerekektől a haldoklókig vagy a nagyobb beavatkozásoktól a rutin műveletek gördülékenyebbé tételéig.

A pszichológia nagy érdeklődést tanúsít az olyan nehezen megfogható, filozófiai berkekben is népszerű témák iránt, mint a boldogság, arra törekedve, hogy végre valaki standard leírást (és lehetőség szerint útmutatást) adjon az emberi élet alapköveit jelentő élményekről. Mi sül ki mindebből? Hogy semmi sem az, aminek látszik, és minél inkább kergetjük a boldogság kék madarát, annál jobban kisiklik a kezeink közül.

Fata morgana

A boldogság megnevezésére – hiszen ez a ködös, nehezen megfogható szó nemigen alkalmazható tudományos kutatás céljára – a pszichológusok a szubjektív jóllét kifejezést találták legalkalmasabbnak, ami egy hosszabb időintervallumon át megélt, az életünkkel kapcsolatos általános elégedettséget, pozitív érzelmi állapotot jelent, illetve hogy értelmet találunk mindennapjainkban és tevékenységeinkben.

A pszichológiai boldogságvizsgálatok során a kutatásban résztvevő a kezébe fog egy kérdőívet arról, hogy mennyire elégedett ilyen és olyan szempontok alapján. A kutatás alanya ilyenképp elgondolkodik azon, hogy mennyire érzi jól magát, számba veszi, hogy tulajdonképp mennyi oka is van elégedettségre. És itt jön a képbe a torzítás lehetősége, hiszen – mint arra Daniel Kahnemann rámutat – a válaszadásnál, mint általában a gyors döntést kívánó helyzetekben, az emberek egyszerűsítő heurisztikákat (egyszerű szabályokat) alkalmaznak, megkönnyítendő sokszínű világunkban történő eligazodást, amelyek viszont sematikusságuknak köszönhetően megnövelik a tévedés kockázatát. Alanyunk például ekként gondolkodhat: „végül is van szép családom, rendes otthonom, kihívást jelentő munkám, esetleg kocsim is, illő lenne elégedettnek lennem”, esetleg ekként: „tegnap vagy a múlt héten olyan felemelő élményeket éltem át a hegyekben”.

„A megvilágosodás nem más, mint mindig tudatában lenni a maga másságában létező totális valóságnak – tudatában lenni, de közben olyan állapotban maradni, hogy fizikai valónkban létezhessünk, emberként gondolkodhassunk és érezhessünk, szükség esetén bármikor visszatérhessünk a zord és komor logikához.”

A fenti sorok Aldous Huxley Az érzékelés kapui című művéből származnak. Huxley, aki a tudat tágítása felé tett kirándulásaiban a kémia innovációit is felhasználta, a világ érzékelhető, észlelhető részének kiterjesztését, a világ észlelt részleteiben való elmélyülést tartotta a spiritualitás – vagy a személyes fejlődés – kulcsának.

Kitágult észlelés

Mivel a kémiai innovációk, amelyek Huxley idejében a szoros értelemben vett kulcsot jelentették az érzékelés kapuihoz, számos ellentmondást és problémát vetettek fel, idéztek elő, így az egyén egyre többet felfogó észlelése, mint a világról és önmagunkról alkotott tudás felé vezető lehetséges királyi út megközelítése sem tudott kibontakozni. Néhány évtizeddel Huxley után indult útjára buddhista alapokról építkezve a Jon Kabat-Zinn nevéhez fűződő mindfulness, azaz éber figyelem, éberségmeditáció elmélete és gyakorlata, amely hasonló gondolatvilágot ölel fel, kihagyva a vegyipari segédeszközök kényes témáját.

Kabat-Zinn Az éber figyelemről – örök kezdőknek című könyvében részletesen kifejti az éber figyelem mibenlétét és megvalósításának mikéntjét. Éberségmeditáció során a korábbi kattogó, cselekvő robotpilóta-üzemmódból nemcselekvésbe váltunk át, a nemcselekvés során pedig csak annyit „teszünk”, hogy figyelmünkkel megpróbáljuk befogadni a világ sokszínűségét. Olyannak észleljük a világot, amilyen, részleteinek teljes gazdagságával, a következő pillanatban újjászerveződő képlékenységével együtt. Járás közben például koncentrálhatunk a célunkra és az ott elintézendő feladatra amolyan határidőnapló üzemmódban haladva, de koncentrálhatunk a járásunkra, a lépteinkre is: ahogyan lábunkat a talajhoz illesztjük, hogy a sarkunkat tesszük le először vagy a talpunkat, milyen ritmusban lépkedünk, milyen a beton keménysége és ez milyen érzés a lábunk számára stb. Figyelmünk áthelyezésével beengedjük elménkbe a világ korábban elhanyagolt, tudatküszöb alatti részleteit.

Minden pillanatban választunk, hogy az adott pillanatot a célra törekedve vagy a jelen pillanatban létezve töltjük, és mi döntünk, hogy életünkben a kétfajta működésmód milyen arányban oszlik meg, rajtunk áll, megtaláljuk-e az egyensúlyt.

Éberség, tudat és a világ

A tudatkutatások az éber, mindennapi tevékenységek során átélt tudatállapot mellett számos módosult tudatállapotot különböztetnek meg, mint a hipnózis, az alvás, a meditáció stb. Az éber figyelem, ami a buddhista meditációk egy csoportjának alapgyakorlata, szintén a módosult tudatállapotok közé tartozik – a normál éberségi szinthez képest egy sokkal nyitottabb, az észlelés korlátait kitágító, emelkedett éberségi szintnek felel meg. Míg normál tudatállapotban a bennünk áramló tudatfolyam jelentős részét gondolataink, a terveinken, problémáinkon való rágódás, érzelmeink, feszültségeink átélése teszi ki, addig éberségmeditációban a tudat medrét a világ részletgazdagsága tölti meg: nemcsak a körülöttünk keringő hangok, zajok, képek, illatok, de saját belső élményeink, így légzésünk, testi érzeteink, sőt gondolataink és érzéseink is az éber figyelem tárgyává válhatnak.

Míg korábban a tudatfolyamunkba merülve gondolataink és érzéseink jelentették számukra a szubjektív valóságot, addig a mindfulness állapotban a tudatfolyam „csak” a megfigyelés egyik tárgyává, a világ egy apró és változó részletévé változik át korlátokat állító belső valóságból. S ez már a Huxley-féle értelemben vett megvilágosodás. Az egyén áttörve saját gondolataiból, érzelmeiből, frusztrációiból szőtt mentális burkán képes észlelni, felfogni, beengedni egy keveset a világ szerteágazásából, és egyetlen részlet magával vonja az egész hozzá kapcsolódó láncolatot. A tudat szubjektív élménye beolvad a világ mozgásban levő, részeket és részleteket tartalmazó határtalan óceánjába.

Írta: Szabó Elvira

Fotó: Balla Csönge

A szerző saját blogja elérhető itt

--- Tetszett? Akkor lájkolj minket itt! ---

Szombaton ismét új adással jelentkezett a Teszt és Lélek, vagyis a Tilos Rádió pszichológiai témájú beszélgetős műsora, amelyet többek között a Humánia bloggerei is szerkesztenek és vezetnek. Az archív felvételt meghallgathatjátok egyenesen a blogunkról a zöld play gombra kattintva.

Témánk ezúttal a hipnózis modern orvoslásban játszott szerepét járta körül. A következő kérdésekre kerestük a válaszokat Dr. Varga Katalinnal, az ELTE PPK Affektív Pszichológia Tanszékének vezetőjével:

Mit keres a hipnózis a műtőben és a kórteremben? Mire jó? Mit várhatunk a hipnotikus és szuggesztiós technikáktól az orvosi gyakorlatban? Nem fog fájni? Gyorsabban gyógyulunk? Nem kell gyógyszer?

Hallgassátok szeretettel!

-- Ha szeretnél értesülni blogunk újabb bejegyzéseiről, akkor lájkolj minket --

Ismét népi bölcsességeink nyomába eredünk, és megpróbálunk utólagos elméleti bevezetőt írni felmenőink tömör pszichológiai elméleteihez. Helyettesítheti-e a szájhagyomány a szakirodalmi hivatkozásokat? Mennyiben feleltethetők meg egymásnak a közbeszéd kifejezései és a pszichológia fogalmai? Rovatunkban közmondásaink tudományos megalapozottságának gondolunk utána.

Előző alkalommal azt jártuk körül, mennyire fertőző a bolondság. Most nézzünk meg azt, hogyan választanának ősapáink két rossz élmény közül.

Mai bölcsességünk:

Jobb félni, mint megijedni.

Bizony feladja a leckét ez a közmondás, mert bár a félelem és az ijedtség a hétköznapi szóhasználatban jól értelmezhető kifejezések, a pszichológiai fogalmak szintjén nem mindig könnyű rendet tenni.

Mostanában rendkívül felkapott és sokat tárgyalt téma a média hatása a társadalomra, a személyiségfejlődésre és a szocializációra. Tény, hogy a különböző médiatartalmak és kommunikációs eszközök nem csak közvetlen szocializációs hatással bírnak az egyénre nézve, hanem az őt körülvevő szűkebb kulturális közeget is befolyásolják. Igazából felesleges tagadni, hogy igazából mindannyian médiafogyasztók vagyunk, sőt ami talán még fontosabb: gyermekeink is azok.

A pszichológia részéről az egyik általános dilemmát ugyanis az a félelem szolgáltatja, miszerint a média, azzal, hogy egyfajta értelmezési keretet nyújt a felnövekvő generációk számára, feltételezhetően komoly veszélyeket hordoz magában. Igaz, hogy az ezzel kapcsolatos aggodalmak sokszor túlzóak,

kétségtelen, hogy minden szülőnek oda kell figyelnie gyermeke médiafogyasztási szokásaira.

A tudományos vizsgálatok szerencsére egyre hatékonyabban mutatnak rá a médiafogyasztással kapcsolatos félreértésekre és hasznos szempontokkal járulnak hozzá a gyermekek és a média viszonyának egészséges mederbe való tereléséhez.