A pszichológia nagy érdeklődést tanúsít az olyan nehezen megfogható, filozófiai berkekben is népszerű témák iránt, mint a boldogság, arra törekedve, hogy végre valaki standard leírást (és lehetőség szerint útmutatást) adjon az emberi élet alapköveit jelentő élményekről. Mi sül ki mindebből? Hogy semmi sem az, aminek látszik, és minél inkább kergetjük a boldogság kék madarát, annál jobban kisiklik a kezeink közül.

Fata morgana

A boldogság megnevezésére – hiszen ez a ködös, nehezen megfogható szó nemigen alkalmazható tudományos kutatás céljára – a pszichológusok a szubjektív jóllét kifejezést találták legalkalmasabbnak, ami egy hosszabb időintervallumon át megélt, az életünkkel kapcsolatos általános elégedettséget, pozitív érzelmi állapotot jelent, illetve hogy értelmet találunk mindennapjainkban és tevékenységeinkben.

A pszichológiai boldogságvizsgálatok során a kutatásban résztvevő a kezébe fog egy kérdőívet arról, hogy mennyire elégedett ilyen és olyan szempontok alapján. A kutatás alanya ilyenképp elgondolkodik azon, hogy mennyire érzi jól magát, számba veszi, hogy tulajdonképp mennyi oka is van elégedettségre. És itt jön a képbe a torzítás lehetősége, hiszen – mint arra Daniel Kahnemann rámutat – a válaszadásnál, mint általában a gyors döntést kívánó helyzetekben, az emberek egyszerűsítő heurisztikákat (egyszerű szabályokat) alkalmaznak, megkönnyítendő sokszínű világunkban történő eligazodást, amelyek viszont sematikusságuknak köszönhetően megnövelik a tévedés kockázatát. Alanyunk például ekként gondolkodhat: „végül is van szép családom, rendes otthonom, kihívást jelentő munkám, esetleg kocsim is, illő lenne elégedettnek lennem”, esetleg ekként: „tegnap vagy a múlt héten olyan felemelő élményeket éltem át a hegyekben”.

Az egyszeri résztvevő könnyen összetéveszti a szezont a fazonnal, és esetleg nem is arra válaszol, mennyire boldog általában, hanem arra, hogy a közvélekedés által sugallt normarendszer szerint mennyire tekintheti magát boldognak, vagy arra, hogy milyen boldog volt tegnap – céloz Kahnemann a boldogságkutatások kerékkötőjére. Előfordulhat, hogy a kutatók és az eredményeiket figyelemmel kísérő kedves Olvasók csak délibábot látnak ott, ahol a boldogságot sejtik, mert félreértés történt a felmérés során: a kérdőívet kitöltő félreértelmezhette a kérdést, vagy a kutatókétól eltérő a boldogságról kialakított sémája (nem érzelmekben, hanem tárgyakban méri), esetleg általánosított egy epizodikus élményt.

Tények és tévhitek

Sonja Lyubomirsky, a boldogság témájának szakértője Boldogságmítoszok című kötete sorban mutat be olyan vélekedéseket, amiket a köztudat a boldogsággal kapcsol össze, illetve azok hiányát a boldogtalansággal. A közhiedelem szerint a házasság, a gyereknevelés, a vagyon, egy jó állás betöltése egyenes utat jelent a boldogság és beteljesülés felé, míg a válás, a szingliség, az anyagi javak csökkenése, az öregedés vagy egy súlyos diagnózis biztos lecsúszás a boldogtalanságba.

Lyubomirsky részletesen kifejti, hogy ezeket az elvárásokat lehántva és arra fókuszálva, hogy az egyén ténylegesen hogyan érzi magát, a kívánatosnak tartott körülmények megléte és a boldogságindex között meglepően kicsi az együttjárás. A háttérben sokféle ok állhat, például hogy „minden csoda három napig tart”, azaz hozzászokunk a jóhoz, így egy jól induló házasság – ha nem dolgozunk rajta – könnyen ellaposodik, és egy jó állás is rutinná válik. Továbbá gyerekeink, szeressük őket bármennyire, gyakran bosszúságok okozói, és türelmünk határait fenyegetik, illetve a vagyonnal jobbára több a macera, mint az öröm. Ráadásul az egyedülállók, a gyermektelenek, az elváltak, a vagyontalanok, az idősek, a betegséggel küzdők sem szükségképpen boldogtalanabbak az átlagnál, sőt.

Lesz-e új a nap alatt

Immár tiszta sor, hogy a közkézen forgó boldogságmítoszok semmit sem tudnak a boldogság forrásáról, viszont rendkívül informatívak arról, hogy mik a társadalmilag elfogadott normák arra vonatkozóan, hogyan éljük az életünket, illetve mi tekinthető sikernek. Hogy ez nemigen jár együtt kéz a kézben pozitív belső élményeinkkel, mint a ténylegesen megélt örömök mennyisége, vagy hogy mire lehetünk büszkék önmagunkban – az más tészta, legyen ez az egyén gondja, amikor meghatározza, milyen alapokra építi az életét. A pszichológiai kutatások nagy haszna, hogy bebizonyosodott, az objektív jólét (az anyagi javak megléte meg pláne) nem emeli törvényszerűen és hosszútávon a szubjektív jóllétet.

És akkor még nem néztünk szembe egy igen kényelmetlen problémával: ha a nyelvben a jóllét, az elégedettség és a boldogság szavak egy szinonimacsoportba tartoznak ugyan, ám nem fedik egymást teljesen, miért is akarjuk megfeleltetni őket egymásnak. Boldogság lehet a katarzis, a cselekvésbe való belemerülés (flow), a minket körülvevő világgal átélt egységélmény stb., mind kissé eltérő minőségű, de kiemelkedő és gazdagító pillanata életünknek, és nem azonosak az elégedettséggel (más kérdés, hogy sok ilyen kitüntetett pillanat növelheti az általános pszichés jóllétet). A pszichológiai kételkedés a nyelvben kezdődik, nem a laboratóriumban.

Ha a kedves Olvasó olyan reményekkel fogott e cikk olvasásához, hogy a boldog élet receptjével hagyja el a szöveget, bizony csalóka illúziókat táplált, elismerem. Sőt, inkább újabb kérdéseket kapott a meglevők mellé. E sorok írója személy szerint úgy véli, pszichológiai kutatások ide vagy oda, Tolsztoj óta, aki szerint „a boldogság nem rajtunk kívül, hanem bennünk van”, nem sikerült sokatmondó gondolatokat e témában megfogalmazni. 

Írta: Szabó Elvira

A szerző saját blogja elérhető itt

Fotó: Balla Csönge

--- Ha tetszett a bejegyzés akkor lájkolj minket itt ---