Humánia Pszichológia Blog

Helló hősök, itt vagytok? - Csatlakozz Te is a Hősök Tere kezdeményezéshez!

2014. március 27. - humánia

Szóval az úgy volt, hogy Halácsy Péter, a Prezi társalapítója együtt csipegette a salátát a svédasztalról egy TED konferencián Philip G. Zimbardoval, a Stanford Egyetem pszichológus professzorával, aztán gondolt egyet és megkérdezte a világhírű börtönkísérlet kiagyalóját, hogy mostanában mivel foglalkozik. Önmagában is elég jól indul a sztori, na de azt talán senki sem gondolta volna, hogy 2 évvel később egy 120 önkéntessel dolgozó kezdeményezés lesz az egészből, amelyet a Prezi mellett csaknem 20 vállalat, számos magánszemély és ismert ember is támogat (pl.: Harcsa Veronika, Szervét Tibor, Szabó Kimmel Tamás); mindez pedig Magyarországon történik, 2014-ben. A Hősök Tere jelszava egyszerű: Az vagy, amit teszel!

A hazánkban, és világszerte is egyedülálló kezdeményezés Zimbardo professzor Heroic Imagination Project elnevezésű programját veszi alapul, amely több évtizednyi szociálpszichológiai kutatás eredményeképpen jött létre, és célja, hogy segítsen az embereknek mindennapi hősökké válni. Ő ugyanis azon dolgozik, hogy milyen módon lehet a hétköznapi emberekből egy kicsit jobbat faragni. A Hősök Tere azért jött létre, hogy felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy az emberek sok helyzetben közönyös reakciót mutatnak, ahol mások segítségre szorulnának, ráadásul az is kiderült, hogy emögött nem rosszindulat, hanem sokkal inkább olyan lelki jelenségek állnak, mint a felelősség megoszlása, a bizonytalanság és a kritikus helyzetek felismerésének hiánya. A projekt célja, hogy a tudományos pszichológia eredményeire támaszkodva az emberek hozzáállásában generáljon változást, vagyis minél többeknek segítsen abban, hogy mindennapi hősökké váljanak.

Tovább

A hülyeség pszichológiája - Interjú Dr. Aczél Balázzsal

Aczél Balázs 2_kicsi.jpgDr. Aczél Balázs, az ELTE PPK egyetemi adjunktusa nagy fába vágta fejszéjét. Úgy döntött, hogy egy olyan ősi jelenséget vizsgál tudományos eszközökkel, amely mindig jelen volt az emberiség történetében, és a mai napig is mindennapjaink szereplője. A "hülyeségről" van szó. Arról, hogy vajon miért csinálunk rendszeresen olyan dolgokat, amelyek nem célravezetőek, irracionálisak, sőt egyenesen "hülyeségek". Sőt, az sem ritka, hogy sok esetben még élvezzük is, vagyis tudatosan csináljuk hülyeségeinket. Mi állhat emögött? Miért hozunk időnként rossz döntéseket, amikor meg voltunk győződve róla, hogy a helyes utat választottuk? Milyen pszichológiai jelenségeknek köszönhetjük tévedéseinket? A hülyeség tényleg ragadós? Mit mond a tudomány a megérzéseinkről, intuícióinkról? Hogyan kerülhetjük el azt, hogy hülyeségeket csináljunk? Egyáltalán van értelme ez ellen küzdeni? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk.

Mi sarkallt arra, hogy ezt a kutatási témát válaszd? Hogy jutottál el az emberi „hülyeség" pszichológiai vizsgálatához? Milyen állomásai voltak ennek a kutatási folyamatnak?

Fő kutatási területem az intuitív döntések témája. Főképp az érdekel, honnan tudhatjuk, hogy mikor megbízhatóak intuícióink, és mikor nem. Újabban ez egy nagyon intenzív kutatási terület a pszichológián és a közgazdaságtanon belül. Napról-napra többet tudunk meg az emberi döntéshozatal működéséről, de azért még számos nagy kérdés vár megválaszolásra. Mi elsősorban egy olyan teszt kifejlesztésével kezdtünk el foglalkozni, amelynek segítségével meg tudjuk mérni, hogy egy adott személy mely döntésfajták esetében hajlamos a tévedésre. Ezeknek, az úgynevezett döntési torzításoknak a korrigálása és megelőzése érdekében egy tréning fejlesztésén is dolgozunk. Elég bíztatóak az eddigi eredményeink, de nehéz feladat az emberek viselkedésében hosszú távú változásokat elérni. Valójában arról van szó, hogy képesek-e az emberek racionálisan meghozni a döntéseiket, vagy sem. Ha valaki nem racionális döntést hoz, akkor azt a hétköznapokban gyakran szoktuk egyszerűen hülységnek hívni. Én úgy tekintek erre, hogy folyamatosan működik bennünk egy "racionalitás-mérő rendszer", amely esetében ha a 'piros sávba' ér a mutató, akkor gyakran rámondjuk az adott dologra, hogy hülyeség. Ezek a hülyeségek állandó résztvevői mindennapjainknak, de az, hogy tulajdonképpen mit is értünk hülyeség alatt, az eddig kimaradt a tudományos kutatások fókuszából. Mi most ezt igyekszünk pótolni.

majom.jpg

Tovább

Tárt Kapu Galéria - Önkifejezés szavakon túl...


logo.pngFájdalom… düh… ambivalencia… szorongás… bánat… vágyak… remények… álmok… - és még ennél is több, amellyel a Tárt Kapu Galéria jelenlegi időszakos kiállításán találkozhatunk. A Budapest központjában megnyílt művészeti és közösségi központ mentális nehézségekkel küzdő személyek képzőművészeti alkotásain keresztül enged betekintést művészek, szakmabeliek és laikus érdeklődők számára a segítségre szoruló, kezelés alatt álló egyének belső világába, problémáik művészi formában történő szublimálásába, a külvilággal való olykor egyedüli kapcsolatteremtési lehetőségibe és a terapeuta-kliens „párbeszédbe”.

Az előreláthatólag október közepéig látogatható kép-(és szobor-)kiállítás gyűjteményeihez tizenhat fővárosi intézmény művészetterápiás műhelye járult hozzá (a kiállító intézmények nevei alább olvashatók). A festmények szakmai zsűri által válogatott, művészetterápiás foglalkozások keretén belül készült alkotások, melyeket mint művészi értékkel bíró munkákat első kézből csodálhatnak meg az érdeklődők.

Tovább

Cellákba zárt szabadság: a börtönélet sajátosságai

A börtön speciális, zárt közeg, ahol az uniformizáló, az individuális jellegzetességek megfosztására irányuló törekvések az elítéltek különleges informális hálózatának - pontosabban sajátos hierarchiarendszerének kialakulását idézik elő. A hely, ahol az autonómia, az önálló döntések meghozatalának képessége, vagyis a szabadság megteremtése válik a legfontosabb értékké. A rabhierarchia folyamatosan változó státuszpiramisában a fogvatartottak az egymás közötti viszonyok elemzésével, a társak folyamatos monitorozásával próbálnak naprakészekké válni, ugyanis az út a „szabadsághoz” legtöbbször a társak elismerésén, támogatásán, a megfelelő csoporthoz tartozáson keresztül vezet, ahogy az egyéniség, az individualitás hangsúlyozása is a társakhoz képest fogalmazódik meg.  A börtön tehát az egyik olyan közeg, ahol különösen fontossá válik a társas összehasonlítás szociálpszichológiai fogalma.

Bár minden egyén „egyedüli példány”, aki kizárólag saját életsors-személyiség-képesség kombinációjában és ebben az értelemben csak saját élete perspektívájában ítélhető meg és értékelhető, a saját magunkról alkotott kép megalkotásához szükséges a társak jelenléte is. Önreprezentációnk részben társas képződmény.

A társas összehasonlítás elméletét elsőként Leonard Festinger fogalmazta meg 1954-ben; ennek lényege, hogy a boldoguláshoz is elengedhetetlen és minél pontosabb énmeghatározás érdekében erős késztetés létezik bennünk saját véleményünk és képességeink folyamatos értékelésére, felülvizsgálatára. Erre a „fizikális” világ sokszor nem ad elég támpontot, sokszor nem érhető el objektív mérce. Ilyenkor a társas összehasonlítás – sokszor nem tudatos, automatikusan zajló - eszközeit alkalmazzuk, hogy levonhassuk a saját relatív élethelyzetünkre vonatkozó következtetéseket.

bortonracs.jpg

Tovább

Létezik-e az elásott tudás...?

2003-ban egy matudás.pnggyar-svéd kutatópáros (Fülöp Márta és Ference Marton) arra próbált választ találni, vajon létezik-e kulturális különbség a tanulás és a tudás megítélésében. Az 1980-90-es évek nemzetközi tudásfelmérései során a kelet-ázsiai diákok rendszeresen kiemelkedően teljesítettek, következésképp felmerült a kérdés, vajon ezen kultúra diákjai számára mást jelent-e a tudás, mint ahogy azt nyugati kortársaik értelmezik.

Svéd, japán és nepáli diákokkal készítettek interjút. A tanulók rövid történetet hallhattak egy kutatónőről, aki egy könyvbe gyűjtötte össze minden tudását, majd elásta azt egy erdőben. A kutatók arra voltak kíváncsiak, mit gondolnak a diákok az elásott könyvről és a benne lévő tudásról. Létezik-e egyáltalán?

Az interjúk elemzése során arra a megállapításra jutottak, hogy az ázsiai (japán, nepáli) tanulók szerint a tudás elsősorban akkor létezik, ha megosztják másokkal, azaz szociálissá válik. A japán diákok ezenkívül úgy vélték, fontos, hogy azt mások is megértsék és a társadalom számára felhasználják. A svéd diákok ezzel szemben elismerték a tudást mint objektív entitást, amely önmagában, másoktól függetlenül is létezik.

A kutatók e nézetkülönbséget a keleti- és nyugati szelf-konstrukciókkal hozták összefüggésbe. Míg az ún. kölcsönösen függő én-felfogás szerint az egyén másokkal való kapcsolatában határozható meg, a független én-felfogás önmagában, másoktól függetlenül definiálja az én-t. Mit jelent a tudás e két kulturális felfogás szerint? Felelősséget a közösség iránt az egyik kultúrában, az egyén önkiteljesedését szolgáló, önmagában álló örömforrást pedig egy másik kultúrában.

 

Forrás: Fülöp M. Marton, F. (2003). Does Knowledge Exist if Nobody Knows About It? Eastern And Western Knowledge Ontologies. In. Salili, F., Hoosain, R. (szerk.). Teaching, Learning and Motivation in a Multicultural Context. Information Age Publishing Company, Greenwich


Kép: Balla Csönge

 

--- Ha tetszett a bejegyzés akkor lájkolj minket itt ---

Macskától a kaleidoszkópig – egy skizofrén művész kórrajza

Van, ami szavakkal nehezen kifejezhető. Egy érzés, egy hangulat, vagy mentális állapot gyakran verbálisan megfogalmazhatatlan. Nem pusztán azért, mert szókincsünk nem teszi lehetővé a finom árnyalásokat, hanem, mert sokszor mi magunk sem vagyunk tudatában mindannak, ami bennünk történik. A kifejezéspszichológia a személyek által létrehozott alkotások (legyen az akár rajz, firka, költemény, zenedarab vagy egy mozdulat) mögött meghúzódó tartalomra fókuszál: megláttatja azt, vagy egyszerűen hagyja, hogy az alkotás visszahasson forrására a teljes tudatosodás nélkül. Belső állapotaink ugyanis képesek szimbolikus módon kifejeződni, csökkentve az általuk keltett belső feszültséget. Ezt hívja a pszichoanalízis szublimációnak. A kifejezéspatológia a mentális zavarok szimbolikus megnyilvánulásaival foglalkozik. A személyek alkotásain keresztül igyekszik megérteni mentális problémáik lefolyását, alakulását, ill. az alkotómunka kifejező erejét használja fel a terápiás folyamat során.

wain-s.jpg

 

Tovább

Kultúra a rácsok mögött - Interjú Fiáth Titanillával, a Börtönkönyv szerzőjével

 

FT.ff_1.JPGA börtönök zárt világába kevesen pillanthatnak be. Legtöbben talán csak filmekből sejthetjük, hogyan zajlik az élet egy fogház falai között. De vajon milyen lehet valójában a fegyencek élete? Hogyan alakul ki a rabok közti hierarchia, milyen kimondott és kimondatlan szabályok uralkodnak a cellában? Mitől lesz valaki "menő", "jógyerek" vagy éppenséggel "csicska"? Hogyan telik el 10 nap a zárkában? És 10 év?

A sokak által a Ludditák zenekar frontembereként megismert, sokszínű Fiáth Titanillával készítettünk interjút, aki börtönpszichológusként és egyúttal kulturális antropológusként követi végig az elítéltek mindennapjait, viselkedését és különösképpen lelki küzdelmeiket. Munkája során tapasztalt élményeit és tudományos megfigyeléseit osztja meg lebilincselő könyvében, amellyel olvasóink most közelebbről is megismerkedhetnek, a Háttér Kiadó jóvoltából.

Mennyire szokott elkerekedni az emberek szeme, amikor megtudják, hogy börtönpszichológusként (is) dolgozol?

Vegyesek a reakciók: vannak, akik azonnal a munka veszélyességére kérdeznek rá, másokat a "sztárbűnözők" mindennapjai érdekelnek. Én már annyira megszoktam, hogy teljesen hétköznapi közegként tekintek a munkahelyemre.

Hogyan lehet elképzelni egy börtönpszichológus munkáját? Neked voltak-e előzetes elvárásaid, és miben volt más a tapasztalt valóság?

Mivel mindenképp klinikai területen szerettem volna dolgozni, olyan helyet kerestem, ahol elsősorban a terápiás munka áll a középpontban. Többé-kevésbé bejött a számításom: a börtönben egyéni és csoportos terápiákra, krízisintervencióra, tanácsadásra vagy hosszabb vélemények elkészítésére is lehetőség nyílik. Amivel nehezebb megbirkózni, az a fogvatartottak játszmáinak felismerése, az őszintétlenség kezelése, illetve a kliens felé irányuló feltétel nélküli elfogadás között feszülő ellentét.

Milyen nehézségeket jelent nőként dolgozni egy börtönben? Mennyire gyakoriak az inzultusok és a kifejezetten veszélyes szituációk? Mik a lehetőségeid ilyen esetekben?

Nem érzem magam nagyobb veszélyben, mint amikor pszichiátriai osztályon dolgoztam, ahol pszichotikus betegeket is kezeltek, és "őrök" sem voltak. A nőiségnek többnyire az előnyös oldalait tapasztalom: a hagyományos nemi szerepekhez ragaszkodó fogvatartottak sokszor könnyebben nyílnak meg nők előtt, akiket az "érzelmek és a kapcsolatok specialistáinak" tartanak.

Tovább

Cikkajánló: "Úgy szeress, hogy fájjon!" - Felházi Anett írása

úgyszeresshogyfajjon.pngA döbbenet, a félelem, az értetlenség élményét éltem át, amikor először feltárult előttem egyik páciensem átlagostól eltérő szexuális élményvilága. Amikor valaki durva ütlegelés, levizelés, megalázás által él át szexuális izgalmat és örömet, idegen és kevéssé megosztható, megdöbbentő élmény. Még terapeutaként is nehéz empatizálnunk azokkal, akik a szexuális beállítottság erőszakos formáit használják a szexuális vágy felkeltésére és szexuális örömszerzésre. A szexuális szadomazochisták ritkán keresnek terápiás segítséget, súlyosabb esetekben gyakrabban kötnek ki kórházi ügyeleteken vagy a rendőrségen. A pszichológiai kezelésben döntő szerepe van saját változás iránti igényüknek, probléma-belátásuknak. Azt tapasztalom, ha meg tud erősödni bennük a valódi intimitásra, társra való igény, nagyobb eséllyel kaphatnak segítséget.

 

Normalitás vagy kórosság?

Hol vannak a szadomazochizmus határai? A szexuális mazochisztikus vonásokat megtaláljuk a szexuális élet normál és patológiás szintjein is. Az enyhébb szadomazochisztikus játékok a szexualitásban, amiket az erotika fokozására használhatunk, szigorú értelemben már nem mazochizmus. A fájdalom normál elviselése kemény munkában, a kielégülés halasztása, a másik agressziójának tudomásul vétele szintén normálisnak, már-már megszokottnak tekinthető. Előfordul, hogy a szigorú (gyermekkorból származó szülői tiltásokkal, tabukkal teli) felettes-én csillapítása szükséges ahhoz, hogy a személy szexuális kielégüléshez jusson. A mazochisztikus történés és/vagy fantázia segíti, engedélyezi az amúgy tiltott szexuális örömet és orgazmust.

A szervezettebb szintű szexuális mazochizmus esetében az agresszió az erotikus érzéseket fokozza, de alacsonyabb szinteken az erotika egyre jobban elhalványodik, egyre inkább egy szegényes kultúrájú, primitív agresszió kezd uralkodni. Fejlettebb szinten, amikor egy szadomazochista pár szexuális együttlétre „szerződik”, az együttlétet biztonságosnak ítéli meg. Súlyosan traumatizált páciensek esetében a szexualitás könnyen kitör a „játékos” keretből, az önkárosító vonásokkal összekapcsolódó szexuális mazochizmus eseteiben azéletveszély is izgatottságérzetet vált ki, gyakran súlyosan megsérülnek, durván megverik és kirabolják őket.

 

Mit érthetünk meg abból, hogy a fájdalom a szexuális örömszerzés eszközévé válik?

Hogyan és miért?

Egy szexuális mazochista veréssel olyan közel tud kerülni a partneréhez, ahogy erotikával, gyengédséggel nem képes. Az érzések különválnak a szexualitástól. Legtöbbször az érzelmi kiszolgáltatottságtól és a megszégyenüléstől való félelmében részesít előnyben olyan szexuális módokat, amelyben önként vállalja a bántalmazott szerepét. A fizikai fájdalom megmenti őt a feltételezett érzelmi megaláztatástól és különlegességi érzéseket is ad. Az izgalom, ami nagyon hasonlít a szexuális izgalomra, sem szükségszerűen szexuális természetű...

A cikk folytatása a lelekbenotthon.hu portálon olvasható ide kattintva! ~

 

--- Tetszik? Akkor lájkolj minket itt! ---

 

Egy kórterem is lehet menő? Szerintük igen: Őrzők Alapítvány a daganatos és leukémiás gyermekekért

Interjú Tóth Ágnessel, az alapítvány munkatársával

Őrzők_logó.jpgAz Őrzők Alapítvány lassan 25 éve működik a SOTE II. számú Gyermekklinikával együttműködésben. Milyen lehet daganatos és leukémiás gyerekek és szüleik nehézségeiben és sikereiben osztozni nap mint nap? Hogyan lehet egy kórterem is menő és hogyan lehet a meséken keresztül bővíteni a gyerekek ismeretét betegségükről? Gyerekbarát környezet, személyre szabott minőségi ellátás, szülőkkel való aktív együttműködés és a programok mellett folyamatos lelki támogatás. Ezekkel a szavakkal jellemezhető az ország egyik legsikeresebb alapítványának a működése. Kérdéseinkre Tóth Ágnes, az alapítvány egyik munkatársa válaszolt.

 

Kérlek, mutasd be az Őrzők Alapítványt röviden. Mi az, amiért létrejött? Mik a céljai? Milyen területeken működik?

Toth_Agnes_Orzok.pngAz Őrzők Alapítvány a Semmelweis Egyetem II. számú (Tűzoltó utcai) Gyermekklinika egyetlen saját alapítású, hivatalos alapítványa. Az 1980-as évek második felében a megnövekedett betegforgalom miatt szükségessé vált a klinika járóbeteg ellátó részlegének bővítése. Állami források hiányában, egy ilyen bővítés már akkor is elsősorban cégek és magánszemélyek adományából volt elképzelhető. A klinika akkori igazgatója, Prof. Dr. Schuler Dezső a bővítéshez szükséges források összegyűjtéséhez hozta létre 1989-ben akkor még Tumor-Leukémiás Gyermekekért Alapítvány néven ezt az intézményt. A modell sikeres volt, és az Ambulancia épülete felépült, sőt azóta az alapítvány révén bővült is. 5 évvel ezelőtt két további emeletet építettek fel, ahol rehabilitációs tornaterem és úgynevezett baba-mama szobák is kialakításra kerültek. Csak az érdekesség kedvéért emlitem, hogy annak idején Prof. Dr. Schuler Dezső, az Alapítvány jelenlegi elnöke harcolta ki Polcz Alaine pszichológussal együtt, hogy az akkori szokásokkal szemben az országban elsőként a beteg gyermekek mellett szüleik is folyamatosan ott lehessenek, nem csak napi 2 órás látogatások erejéig. Az Őrzők Alapítvány azóta is mindent megtesz azért, hogy a gyermekek megfelelő otthonos környezetben, a legmodernebb eszközök alkalmazásával gyógyulhassanak a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán, ahol a magyarországi daganatos és leukémiás gyermekek felét kezelik.

Tovább

Főnökünk, az okostelefon

„Ez az evolúció” – gondoltam magamban, amikor elsuhant mellettem egy alsó tagozatosnak kinéző gyerek, olyanfajta csuklós gördeszkán, ami szüntelen csípőmozgással hajtható (ha valaki tudja a nevét, kérem, írja meg). A fiú elképesztő ütemérzékkel kerülgetett kukát, kátyút, tűzcsapot, és mindezt úgy, hogy közben érintőképernyős telefonján legalább három ujjal aprította a virtuális gyümölcsöket.

Aztán beláttam, hogy az evolúció valószínűleg egészen más tempóval dolgozik, mint az Apple fejlesztői. Persze az ember – készségek és ügyesség szintjén – képes gyorsan alkalmazkodni a rohamos technikai újításokhoz, különösen, ha már csecsemőként is édesanyja iPhone-ját piszkálja. De vajon alapvető emberi természetünk szintjén, életvezetésünk és érzelmi állapotaink tekintetében mennyire tudunk, illetve mennyire kellene együtt mozognunk az egyre nagyobb erejű technikai újításokkal?

Judith McCormick és munkatársai 2012-ben megjelent tanulmánya még azokra az évekre nyúlik vissza, amikor az okostelefonok első nagy generációja hódított, amely elsősorban nem az ifjúság, hanem a dolgozó emberek számára jelentett új lehetőségeket és szokatlan változásokat.

Túlóra buszon, WC-n, ágyban

A kétezres évek elején egyre több cég alkalmazottainak zsebében lapult már egy-egy BlackBerry. A számítógép billentyűzetét is helyettesítő telefon vált az egyik első olyan eszközzé, amely folytonos internet-kapcsolat révén lehetővé tette, hogy a dolgozók az irodán kívül is bárhol hozzáférjenek emailjeikhez, illetve lényegében bármilyen információhoz, és így a munkaórákon túl is aktívan részt vehessenek a munkafolyamatokban.

prague body | prágai test

 

Az persze egy munkaszerződésben sincs benne, hogy egy gyerekével bújócskázó apukának rögtön telefonja után kellene nyúlnia, amikor csak körüzenete érkezik a főnöktől. Ugyanakkor az ember általában törekszik a kontrollra, és szereti tudni, mi történik körülötte – emellett könnyen valódi hátrány is érheti, ha mondjuk kimarad az üzenetváltások folyamából, és később úgy kell bekapcsolódnia a történésekbe, hogy nincs a megfelelő információk birtokában.

Így könnyen kialakulhat egyfajta hallgatólagos elvárás az önkéntesen vállalt „mobil túlórával” kapcsolatban, főnökök és munkatársak részéről egyaránt. Az, hogy az ember eleget is tesz ennek az elvárásnak, a szerzők szerint adódhat abból a függőségekre emlékeztető működésmódból is, ahogyan az ember az információs médiumokkal interakcióba lép. A telefonnal való babrálás egyfajta flow-szerű állapotot tud létrehozni – kizárjuk a külvilágot, lefoglaljuk magunkat, elkerülve a nap „mikro-unalmait”, a sorban állással vagy utazással töltött perceket.

És mivel a telefon mindig kéznél van, a „kísértés” nagy. Mindemellett az ember közben úgy érezheti, hogy hasznos dolgot művel: hatékonyan osztja be idejét, kihasználva az üresjáratokat, és így annyival is kevesebb időt kell majd eltöltenie egy adott feladattal az irodában.

Tovább
süti beállítások módosítása