„Egy egész nemzet mentalitását akarjuk megváltoztatni.” - nyilatkozta nekünk néhány hónappal ezelőtt Philip Zimbardo. Elhivatottsága úgy tűnik azóta is töretlen. Múlt csütörtökön az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott HeroiKon Nemzetközi Konferencián kaptunk ízelítőt abból, hogy tervei szerint mikként is szökken majd szárba a gyökeres átalakítás.

A rendezvényen nem csak a Heroic Imagination Project szellemi atyja tartott előadást, de megjelent a szociálpszichológia másik nagy öregje, a magyar származású, Új Dél Wales-i Egyetemen oktató Joseph Forgas (Forgács József) is, rávilágított a HIP és a magyar realitás közti kapcsolódási pontokra, és hogy pszichés működésünk mely aspektusait befolyásolja pozitív irányba a Hősök Tere kezdeményezés. Az eseményen számos, a kutatási eredmények tükrében is bevált gyakorlatról értesültünk, és lendületet kaptunk személyes példák erejéből.   

A gonosztól a hősiesség felé

Philip Zimbardo gyerekkora néhány helyszínéről készült fotóval kezdte beszédét, és mi tagadás, a dél-bronxi utca és játszótér képe gyakorlatilag a harmadik világot idézte, eszébe sem jutott volna senkinek, hogy az Egyesült Államok egyik városát látja a kivetítőn. Zimbardo már gyerekként az élet sűrűjében figyelhette a jó és rossz harcát, és igen korán feltette magában a kérdést, vajon milyen tényezőkön múlik, hogy sok iskolatárs, barát életútja a börtön felé kanyarodik, mások pedig „tisztes polgárrá” válnak? Nem csak Zimbardo számára jelentett meghatározó inspirációt a bronxi környezet: a sors fintora, hogy az „emberi gonoszság” másik híres kutatója, az „áramütés-kísérletet” vezető Stanley Milgram Zimbardo középiskolai évfolyamtársa volt.

Zimbardo tehát eleinte stanfordi laboratóriumában kerülgette az emberi psziché sötét oldalát. Szociálpszichológus lévén nem a személyiségben traumák és minták hatására formálódó negatív tendenciákról beszélt, hanem a sérelemokozást, agressziót kiváltó helyzeti tényezőkre hívta fel a figyelmet. Kutatásainak legfontosabb tanulsága talán az volt, hogy három emberből kettőről, tűnjön bármilyen civilizáltnak, bizony „lefoszlik a kultúra”, tehát olyat is megtesz, amit maga sem gondolna, ha egy szituációban embertársát alacsonyabb rendűnek értékeli, ha csoportnyomás hatása alá kerül, vagy egy tekintély várja tőle az engedelmességet, esetleg ha úgy érzi, tettei következményeitől megvédi az anonimitás.

A professzor tehát nem festett épp rózsás képet az emberről, de hát, mint tudjuk, nem is rózsalugasok közt nőtt fel, ellenben tanulságos és sokkoló válaszokkal szolgált arra, mi hívja elő a börtönök, a gettók, a diktatúrák brutalitását. Ám, ahogy mondta, a Lucifer-hatásból is elég, és korábbi tapasztalataira alapozva az elmúlt években inkább az emberben levő jó, a segítségnyújtás, a hétköznapi hősiesség felé terelődött a figyelme. Ismerve a társadalomban megjelenő „gonosz” forrásait, a szociálpszichológia eredményeit alkalmazva a pozitív tendenciákat kívánja facilitálni a továbbiakban.

Áldozatszerep helyett aktivitás

Forgács József a saját és mások kutatásainak elemzésével tárta fel a Magyarországon elterjedt történelmi narratívákat, az ehhez kapcsolódó tudati reprezentációkat és kognitív stílust, egyúttal meg is magyarázva, miért olyan fontos a magyar társadalom számára, hogy Zimbardo és a Hősök Tere Team új gondolatokat hintsenek el és új normákat hozzanak létre.

Mert nagyon ránk fér. Ahogy Forgács rámutatott, a magyar történelem majdnem 500 éve elnyomások és sikertelen forradalmak története, amelynek során mi, Magyarországon élők tudat alatt elsajátítottuk a mentalitást, hogy nincs beleszólásunk, ráhatásunk a dolgok menetére, és hogy a biztonság és bizalom csak a családon belül lehetséges, ami azon kívül történik, nem a mi ügyünk. A magyarok többsége úgy véli, az elmúlt évszázadokban történtekért külső hatások felelősek, a magyar nép csak passzív elszenvedője, áldozata volt az eseményeknek, ráadásul ez a torzítás történelemkönyvek szöveganalízisekor is tetten érhető volt.

Forgács saját kutatásában vizsgálta a magyarok kognitív stílusát, nemzeti identitását, és a velünk megosztott következtetéseitől bizony lefelé görbült a szánk egy kicsit. Magyarországon erős a rendszerrel szembeni szkepticizmus, általános a bizalmatlanság, a kutatásban résztvevők jelentős hányada igazságtalan világot lát maga körül. Hazánk fiait zárt gondolkodás, autoritarianizmus, az autonómia hiánya jellemzi, és az, hogy nehezen toleráljuk a bizonytalanságot. S mégis, a rengeteg pesszimista gondolat megfogalmazása után a vizsgálatban megkérdezettek nagy hányada vélekedett úgy, „a világon a legszebb hely Magyarország”.

Őszíntén szólva már az előadás elejétől kezdve kicsit kellemetlenül éreztem magamat, ám ez az utóbbi „poén”  végképp nyomást idézett elő a gyomromban. Forgács József összefoglalása szerint a történelmi traumák hatására a közgondolkodásban elterjedtek a defenzív narratívák, a magyar identitásnak hangsúlyos részét képezi a kollektív áldozatmentalitás, ami együtt jár a passzivitással, a felelősségvállalás elutasításával, ezzel együtt azonban erős a pozitív önazonosság kialakítása iránti igény is, ami sajátos „romantikus nacionalizmusba” torkollik.

A hétköznapi hősiesség elve a cselekedeteinkért és a társadalom többi tagjáért érzett  felelősségvállalásra buzdít, arra, hogy tegyünk próbát, és éljük meg az autonómiánkat (hiszen az autonómia minden egyén veleszületett adottsága), ami előfeltétele a megtapasztalásnak, hogy a saját egyszerű tetteink a maguk egyszerű következményeivel milyen messzire gyűrűző hullámokat kelthetnek, elérve akár egy érettebb nemzeti identitás és integráltabb történelmi narratíva kialakításáig.

Hogyan faragjunk hősöket?

A „hétköznapi hőssé válás”-hoz nem a mítoszokban fellelhető heroikus harcokat kell vívni, hanem olyan egyszerű, de bátor gesztusokat tenni, amikről Matt Langdon számolt be, aki arra oktat gyerekeket, hogy iskolai bántalmazásnál ne félrehúzódjanak, hanem lépjenek közbe, álljanak ki a másikért és azért, hogy véget érjen az agresszió, hiszen az iskola mindenki terepe, és akkor lesz élhető, építő, ha mindenki egyénileg megteszi ezért a magáét. Rachel Sharp és Jeremy Frith tréningeket vezettek Guernsey szigetén a growth mindset, vagyis a növekvő gondolkodás kialakítása érdekében. Előadásukban ráirányították a figyelmet annak előnyeire, ha a veleszületett készségek helyett a nagy eredményeket hozó erőfeszítésekre adunk megerősítéseket a szocializáció során, ha kudarcveszély helyett kihívásokat látunk, és a másik sikereit nem fenyegetésként éljük meg, hanem megtanuljuk, amit ők tudnak. Rony Berger Izraelben tesz a sztereotípiák és előítéletek megszüntetéséért, elősegítve az arab és zsidó gyerekek közti találkozási pontok létrejöttét, akár az interneten, virtuális térben, akár művészeti foglalkozások alkalmával, hogy a személyes kapcsolatteremtés lehetőséget teremtsen a másik fél megismerésére és az együttműködésre, vagyis a nyitásra a korábbi „ellenség” felé.

Minden tett fejben dől el – ahogy a magyar nyelv kifejezi, arra vagyunk képesek, amiről van elképzelésünk. A Heroic Imagination Project hangsúlyos eleme a társas működés, a nagycsoportos létforma azon pszichológiai sajátosságainak felismerése, amelyek hosszú távon elidegenedéshez, kirekesztéshez, destruktív társadalmi folyamtokhoz vezetnek. Ilyen többek között a közöny felé lökő bystander-effektus, a csoportképződéssel megjelenő sztereotipizálás, vagy a csoportnyomás ránk gyakorolt ereje. Ha tudatában vagyunk a helyzet pszichológiájának, ha megállunk és végiggondoljuk, mi történik éppen, már megtettük az első lépést afelé, hogy felelősségteljes döntést hozva helyesen cselekedjünk – tehát gyakoroljuk az autonómiánkat.

Hétköznapi és nem hétköznapi hősök

Philip Zimbardo előadásának második felében arról beszélt, hogy a hétköznapi hős átlagember, aki ki mer állni, egyrészt valamiért, valakiért, másrészt ki a tömegből – vagyis segít összeszedni a leejtett bevásárlószatyrot, mentőt hív, ha valaki elájul a buszmegállóban, és pozitív deviánsként kimarad a csoportból, ha az olyan magatartás felé tolja, ami nem fér össze személyes lelkiismeretével.

A professzor több pozitív példát említett, de minden kivetített portrénál többet adott a magyar származású Auschwitz-túlélő, az „életben maradt Anna Frank”, Edith Eva Eger személyes jelenléte és szavai. Edith Eva Eger nemcsak egyszerűen életben maradt, hanem életben tartotta magát, mert minden idegszálával arra fókuszált, hogy van számára jövő a koncentrációs táboron túl. Törékeny alkatával, remegő, és mégis átütő erejű hangon arról beszélt, hogy soha nem felejti el Dr. Mengele szemét, amikor élet és halál közt csak vékony vonal húzódott. Hogy megjárta azt a pontot, ahol csak disszociáció árán lehetséges a túlélés, és még ilyen önmagából kifordult valóságban is születtek hősies tettek, amikor az extra fejadagot közkinccsé tették. Ahogy ezt hallgattam, erősen kapart a torkom, és a szememhez emelgettem a zsebkendőt. Nem csak én, a körülöttem ülők is. Minden mondatával azt közvetítette, ne adjuk alább, a másikért érzett felelősségnek bármilyen körülmények közt etikai standardnak kell maradnia. Hogy dönthetünk úgy, nem temetkezünk a fájdalomba, hanem a szenvedés energiájával mások megsegítése felé fordulunk, ahogy ő tette később pszichoterapeutaként. Hogy a „miért pont én?” kérdés helyett helyénvalóbb a „mit tegyek most?”.

Ha Edith Eva Eger szembejönne velem az utcán, nem jutna eszembe, hogy ez az elegáns, idős hölgy megjárta a horrort. Figyelném, mondjuk a Mikszáth téren, ahogy lassan tipeg, meg-megáll, az épületeket, a Reviczky utca díszkörte fáit szemlélve, arcán tetszéssel; amúgy is idegen tőle az elutasítás. Egy lenne a járókelők közül, egy közülünk.

Írta: Szabó Elvira

A fotók a Hősök Tere hivatalos Facebook oldaláról származnak.

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---