„Ez az evolúció” – gondoltam magamban, amikor elsuhant mellettem egy alsó tagozatosnak kinéző gyerek, olyanfajta csuklós gördeszkán, ami szüntelen csípőmozgással hajtható (ha valaki tudja a nevét, kérem, írja meg). A fiú elképesztő ütemérzékkel kerülgetett kukát, kátyút, tűzcsapot, és mindezt úgy, hogy közben érintőképernyős telefonján legalább három ujjal aprította a virtuális gyümölcsöket.

Aztán beláttam, hogy az evolúció valószínűleg egészen más tempóval dolgozik, mint az Apple fejlesztői. Persze az ember – készségek és ügyesség szintjén – képes gyorsan alkalmazkodni a rohamos technikai újításokhoz, különösen, ha már csecsemőként is édesanyja iPhone-ját piszkálja. De vajon alapvető emberi természetünk szintjén, életvezetésünk és érzelmi állapotaink tekintetében mennyire tudunk, illetve mennyire kellene együtt mozognunk az egyre nagyobb erejű technikai újításokkal?

Judith McCormick és munkatársai 2012-ben megjelent tanulmánya még azokra az évekre nyúlik vissza, amikor az okostelefonok első nagy generációja hódított, amely elsősorban nem az ifjúság, hanem a dolgozó emberek számára jelentett új lehetőségeket és szokatlan változásokat.

Túlóra buszon, WC-n, ágyban

A kétezres évek elején egyre több cég alkalmazottainak zsebében lapult már egy-egy BlackBerry. A számítógép billentyűzetét is helyettesítő telefon vált az egyik első olyan eszközzé, amely folytonos internet-kapcsolat révén lehetővé tette, hogy a dolgozók az irodán kívül is bárhol hozzáférjenek emailjeikhez, illetve lényegében bármilyen információhoz, és így a munkaórákon túl is aktívan részt vehessenek a munkafolyamatokban.

Az persze egy munkaszerződésben sincs benne, hogy egy gyerekével bújócskázó apukának rögtön telefonja után kellene nyúlnia, amikor csak körüzenete érkezik a főnöktől. Ugyanakkor az ember általában törekszik a kontrollra, és szereti tudni, mi történik körülötte – emellett könnyen valódi hátrány is érheti, ha mondjuk kimarad az üzenetváltások folyamából, és később úgy kell bekapcsolódnia a történésekbe, hogy nincs a megfelelő információk birtokában.

Így könnyen kialakulhat egyfajta hallgatólagos elvárás az önkéntesen vállalt „mobil túlórával” kapcsolatban, főnökök és munkatársak részéről egyaránt. Az, hogy az ember eleget is tesz ennek az elvárásnak, a szerzők szerint adódhat abból a függőségekre emlékeztető működésmódból is, ahogyan az ember az információs médiumokkal interakcióba lép. A telefonnal való babrálás egyfajta flow-szerű állapotot tud létrehozni – kizárjuk a külvilágot, lefoglaljuk magunkat, elkerülve a nap „mikro-unalmait”, a sorban állással vagy utazással töltött perceket.

És mivel a telefon mindig kéznél van, a „kísértés” nagy. Mindemellett az ember közben úgy érezheti, hogy hasznos dolgot művel: hatékonyan osztja be idejét, kihasználva az üresjáratokat, és így annyival is kevesebb időt kell majd eltöltenie egy adott feladattal az irodában.

Töltött készülék, merülő munkakedv?

A hatékonyság a cégek számára talán még fontosabb, mint a dolgozóknak. Ennek eléréséhez pedig a munkáltatók számára fontos cél lehet, hogy alkalmazottai elköteleződjenek munkahelyük mellett. A munkahelyi elköteleződés megmutatkozik időtartamban (több ledolgozott óra), intenzitásban (a munkaidő hatékonyabb kihasználása), illetve irányultságban (a szervezet céljainak szem előtt tartása). Valószínűleg már csak az első két tényező miatt is láttak és látnak az okostelefonokban egyértelmű lehetőséget különféle cégek, például olyanok, ahol a nemzetközi kapcsolatok és az időeltolódás miatt jelentős előnyt jelent a napi huszonnégy órás készenlét.

Kérdés azonban, hogy mennyire helytálló a non-stop munka hatékonyságába vetett hit, és hogy milyen hosszabb távú következményei lehetnek az állandó elérhetőségnek. A fentebb említett időkihasználási törekvés, és a nem egyszer lehetetlen helyzetekben végzett munka (pl. email-írás vezetés közben) szükségszerűen a figyelem megosztásával jár. Az efféle „multi-tasking” Paul Atchley szerint 20-40%-os hatékonyságbéli romlást jelent ahhoz képest, ha a feladatokat egyszerűen egymás után végeznénk el.

A napi szintű hatékonyság kérdései mellett azt is számításba kell venni, hogy ez a sajátos munkamód mélyebb szinten hogyan hat az egyénre és munkához való viszonyára. Nem meglepő módon a szerzők az ilyen fokozott munkavégzést, a kikapcsol(ód)ás nélküli életvitelt összekapcsolják a stressz és a különböző egészségügyi kockázatok mellett a családi konfliktusokkal, az ingerlékeny, sőt akár antiszociális reakciókkal, illetve a kiégés veszélyével. A szélsőséges elköteleződés ilyen módon a munkáltatónak sem lehet érdeke.

Hogyan legyünk okosabbak a telefonnál?

McCormick és munkatársai a bankárokkal felvett interjúk alapján arra jutottak, hogy három fajta okostelefon-felhasználó van. Az első csoportba tartoznak azok, akik lényegében teljesen elutasítják ezt a fajta technológiát, nem engedik be a magánéletükbe, sőt, egyfajta passzív-agresszív hozzáállást mutatnak a telefon iránt („reménykedni szoktam, hogy ellopják a strandon”), illetve akár a „mobil munka” iránt is (egy interjúalany pl. jól időzített emailekkel keltette a munka látszatát, miközben kocsiját vitte a mosóba).

A másik szélsőséget a már említett, túlzott elköteleződést mutató dolgozók jelentették, akik állandó gyorsasági versenyben voltak kollégáikkal, és akik a teljesítményt a küldött emailek számában mérték. Ők voltak azok is, akiknek a feleségeik szemükre vetették, hogy „a telefon az első dolog, amire reggel ránézel, és az utolsó dolog, amit elalvás előtt látsz”, és akiknek a gyerekei egyenesen utálták „azt az izét” (ma már lehet, hogy kevésbé tűnik fel a családban a munkafüggő apuka, mert a gyerekeknek is megvan a saját „izéjük”).

És ahogy várható volt, a harmadik típushoz tartozó emberek egyfajta arany középutat képviseltek, azonban ez nem egyszerűen a két szélsőség közti, átlagos szintű elkötelezettséget vagy médiahasználatot jelentette. Az ő trükkjük inkább az volt, hogy képesek voltak dinamikusan és következetesen alkalmazkodni az adott helyzet elvárásaihoz: az arra megfelelő időben aktívan segítségül hívták a telefon nyújtotta lehetőségeket, ugyanakkor munkaidőn kívül nem haboztak előrébb helyezni személyes szükségleteiket.

Mindebben persze szükség van egy jó partnerre, így a főnököknek is érdemes odafigyelni arra, milyen viselkedést jutalmaznak alkalmazottaik körében. Ha a dolgozók nem érzik úgy, hogy állandó ellenőrzés és nyomás alatt állnak, könnyen lehet, hogy a hétvégi emailek hiányát be lehet pótolni hétfőn, kipihent idegekkel.

Fotó: Balla Csönge

Felhasznált irodalom: MacCormick, J. S., Dery, K., Kolb, D. G. (2012). Engaged or just connected? Smartphones and employee engagement. Organizational Dynamics 41, 194-201. 

--- Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket itt ---