Vajon miért szeretjük annyira saját magunk és mások határait feszegetni? Többek között erről fog szólni a XI. Pszichodráma Kongresszus, amely november 14-én, pénteken kezdődik. Nem rég Dr. Fedor Bélával, a Magyar Pszichodráma Egyesület elnökével volt lehetőségünk beszélgetni a Teszt és Lélek című rádióműsorban. Szó esett a pszichodráma módszeréről, a családállításról, illetve személyes önismereti tapasztalatairól is. A rádióadás ide kattintva hallgatható meg.

Határjárás. Izgalmasan hangzik, de mit is takar pontosan?

A cím úgy alakult ki, hogy a vezetőségi ülésen egy ötletbörzét tartottunk. Az egyik vezetőségi tag vetette föl a „határjárás” címet, amit aztán meg is szavazott a vezetőség. Ez egyébként nem kis viharokat kavart, mert pont akkoriban volt az, hogy az oroszok bevonultak Ukrajna keleti részébe, tehát rögtön kapott egy politikai felhangot ez a cím. Persze eredetileg senki nem ilyesmire gondolt, hanem azokra a határokra, amelyek a csoportokban és a terápiában megjelennek – a csoporttagok és a vezetők között például.

Ez tényleg nagyon izgalmas téma. Milyen határokra gondolhatunk, hogyan lehet ezeket elképzelni?

Egy egyéni terápiában is felmerülnek határkérdések, és ugyanígy akkor is, amikor pszichodráma-helyzetben „rendezünk”  vagy „vezetünk” valakit. A protagonista – vagyis a „főszereplő”, aki az aktuálisan eljátszott szituációt, élethelyzetet hozza – bennem mint vezetőben érzéseket kelt. Ezeket az érzéseket nekem folyamatosan tesztelnem kell: hogy mennyire jönnek belőlem, mennyire kaptam tőle. Ezt csoportvezetőként önreflexió segítségével fel kell ismernem, illetve fel kell tudnom használni a játék vezetésében. Ez rögtön egy határkérdés: hol kezdődök én, hol ő.

Aki még egyáltalán nem hallott a pszichodrámáról, annak hogyan tudná most röviden összefoglalni a módszer lényegét?

Definíciót nem tudok adni, de lényegében ez egy csoportterápiás módszer. Egy személyiségfejlesztő és pszichoterápiás módszer, amelyben a csoporttagok a vezető(k) segítségével különböző jeleneteket játszanak le a saját életükből. Ez a lényege.

Mennyire szól a konferencia a szakmabelieknek, és mennyire nyitott az érdeklődők számára?

Mindenkit várunk, aki kíváncsi a pszichodrámára. Bárki eljöhet, és akár napijeggyel is belekóstolhat az előadásokba, sőt, akár workshopokhoz, műhelyekhez is csatlakozhat, amelyeket többnyire az egyesület kiképzői, vezetői tartanak.

Itt felmerülhet a kérdés, hogy mi ennek a célja, illetve hogy adott esetben hogyan gyógyíthat ez a módszer...

Véleményem szerint, mint sok esetben, itt is nagyon sok múlik a vezetőkön, és nem is annyira a módszer az elsődleges, hanem hogy ki használja azt. Ha például észlelem, hogy van egy visszatérő probléma az életemben – mondjuk nem jövök ki a főnökömmel, vagy, ha lány vagyok, mindig olyan kapcsolatokba bonyolódom, ahol a férfi elérhetetlen, vagy éppen állandóan erős féltékenység alakul ki –, vagy bármilyen konfliktus, amivel visszatérően meggyűlik a bajom, akkor a lejátszás során előjöhetnek olyan emlékek és érzések, amelyek ezeket a kapcsolódási mintákat alapvetően meghatározzák. És ha ezeket az emlékeket lejátsszuk, és újrajátsszuk, akkor megteremtjük egy új kapcsolódási mód lehetőségét, érzelmi mintázatát is.

Hogyan történik ez? Kérdezhetnénk azt is, hogy miben segít az, hogy egy védett környezetben lejátszom még egyszer azt, ami már százszor lejátszódott az életemben. 

Ez önmagában kevés lenne, persze. Át is kell dolgozni a helyzetet. Ebben segít, hogy a csoport révén lehetőségem van rá, hogy jobban rálássak magamra, mint amikor a hétköznapokban vagyok benne nyakig egy hasonló szituációban. Ha mondjuk a főnökökkel nem jön ki az ember, vagy állandóan szorong egy előadói helyzetben, akkor elkezdünk lejátszani egy ilyen szituációt, és amikor látjuk, hogy a résztvevő tényleg beleéli magát az érzelmekbe – mert itt nem csak az eszünkkel dolgozunk –, akkor valamilyen technikával elkezdhetünk visszafelé menni a múltba. Megnézzük azt, hogy mire emlékezteti ez a helyzet. Ezzel eljuthatunk egy másik szituációhoz, mondjuk egy olyanhoz, amikor az apjával állt szemben, aki nagyon szigorú, vagy akár agresszív volt vele, és ez máig meghatározza a tekintélyszemélyekkel szembeni viszonyát. És akkor lejátsszuk a gyerekkori történetet, és abban a szituációban próbáljuk biztosítani az átdolgozás lehetőségét. Például azzal, hogy ő is kifejezheti a haragját, vagy segítséget kérhet valakitől. Azután visszatérünk a felnőttkorba, ahol elmondhatja az apjának, hogy milyen volt mellette gyermeknek lenni. Majd eljuthatunk újra az eredeti szituációig, amikor a főnökével már egészen más, sokkal önérvényesítőbb módon képes beszélni.

Szoktak attól tartani a résztvevők, hogy színészi képességek kellenek majd ahhoz, hogy részt vegyenek egy ilyen csoportban?

Szoktak, igen. Ilyenkor mindig elmondjuk az első interjúk során, hogy semmiféle színészi adottság nem szükséges a játékhoz. Egyszerűen azt próbáljuk elérni, hogy hitelesen tudjon jelen lenni a résztvevő, hogy az érzései meg tudjanak jelenni. 

Önnek milyenek voltak az első élményei a pszichodrámával? Mi a története annak, hogy Ön csoportvezető lett?

Először Budapesten jártam egy Mérei-féle pszichodráma csoportba, ami más, mint a Moreno-féle protagonista-centrikus dráma. Itt a csoporttagok elkezdenek beszélgetni, és kitermelnek egy témát, amit a vezető próbál körvonalazni, formába önteni. Ezt a témát (pl. féltékenység) azután a csoport megjeleníti egy szituációban. Elkezdődik a spontán játék, és a csoporttagok bármikor beléphetnek egy újabb szereplővel bonyolítva a helyzetet. Itt tehát nincs egy kiemelt főszereplő. Aztán ez a játék is egy megbeszéléses fázissal zárul, ahol visszajeleznek a tagok, hogy kiből mit váltott ki a másik viselkedése. Én nagyon félénk voltam, amikor ebbe a csoportba bekerültem, és életem első játékában egy nagyon csinos nőnek kellett volna udvarolnom egy repülőn, aki zavaromban nem győzött provokálni. Azután rákaptam a játék ízére, és a kezdeti szorongás után sok mindent el tudtam játszani.

A csoportjaiban Ön milyen módszertani megközelítéssel dolgozik?

A későbbiekben, az említett első sajátélmény után találkoztam a protagonista-centrikus drámával, és meg kell mondanom, hogy engem ez jobban elragadott. Ezt a módszert tanultam ki és művelem. Itt tehát az egyes csoporttagok hoznak témát, amelyeket – az alkalmakat felvezető bemelegítő, egymásra hangolódó játékok után – röviden vázolnak. Ezután a csoport eldönti, hogy melyik történet az, amelyik a legjobban megfogta őket, és amelyiket el szeretnék játszani. Ez is segíti azt, hogy a hozott történet minél több embernek hasznos legyen. Mert nem csak a saját eljátszott történeteinkből lehet tanulni, hanem azokból is, amelyekhez szereplőként csatlakozunk. A protagonista azután kiválasztja a szereplőket a csoportból, hogy ki legyen a főnöke, a testvére, vagy bárki más, sőt, szerepcsere segítségével megmutatja neki, hogy mit kell csinálnia, mondania. 

Ha már „Határjárás” a cím: lesz szó olyan módszerekről, mint például a családállítás vagy a szomatodráma? Ön mit gondol ezekről?

Nem tudok róla, hogy most lenne ilyen előadásunk. A családállításról viszont tartottunk egy szakmai napot, mert vannak olyan dramatista vezetők, akik egyúttal családállítással is foglalkoznak. Őket kértük arra, hogy mutassák meg a módszert azoknak, akik nem ismerik. Ez számomra is nagyon hasznos volt, mert én sem voltam még családállításon. 

A kolléganő, aki akkor tartott egy családállítást, szintén pszichiáter, illetve neurológus – egy nagyon tisztán gondolkodó ember. Azt hangsúlyozta, hogy ő ezt egy diagnosztikai módszernek tartja. Vagyis egy ilyen alkalmon kiderülhetnek dolgok, de a módszer nem ígérhet azonnali megoldást. Sok esetben egyébként azután jelentkezik valaki pszichodrámára, hogy volt egy családállításon, egész egyszerűen azért, mert rájött, dolga van valamivel. Mondják azt is, hogy nagyon megterhelő lehet az, ami egy családállítás alkalmával történik. Ezért tartom itt is nagyon fontosnak, hogy ki alkalmazza a módszert. Ha jó kezekben van a módszer, akkor nem fog olyan történni, ami ártana.

A szomatodrámáról nincsen saját élményem, de a pszichodráma keretei között is előfordul, hogy valakinek a szervi gondjait jelenítjük meg. Van olyan, hogy valaki azt mondja, „ciszta van a petefészkemben, és nem tudok teherbe esni”. Ilyenkor a test részeit, a szerveket is el lehet játszani. Konkrétan két esetre emlékszem, ahol már műtéten gondolkodtak, de végül a játék után felszívódott a ciszta. Lényegében erről szól a pszichoszomatika. Egy megoldott problémára a test is reagálhat.

Ön hogy látja, mennyire nyitottak ma az emberek a pszichodrámára, és milyen a módszer helyzete  Magyarországon?

Én úgy látom, hogy sokan jelentkeznek. Nem tudok fejből konkrét számot mondani, de negyven-ötven csoportunk biztos fut jelenleg. A pszichodrama.hu oldalon minden induló csoport meg van hirdetve, lehet keresgélni a vezetők között, ki van írva, hogy ki kicsoda, milyen végzettsége van, és ki lehet választani a csoportot, ahova az ember jelentkezni szeretne. A pszichodráma hazai helyzetéről hallhatunk majd a Határjárás kongresszuson is, ráadásul azoktól, akik behozták országunkba a protagonista drámát. Mävers Ildikó és Teszáry Judith voltak azok, akik az első csoportokat tartották Magyarországon. Ők, illetve Vikár András is beszélnek majd arról, hogyan látják a pszichodráma alakulását a kezdetektől napjainkig, illetve ők hárman fogják a bemelegítést is tartani, amellyel az egész közönséget szeretnénk ráhangolni a közös munkára.

A konferenciáról részletesen ide kattintva olvashatsz.

Induló pszichodráma csoportok pedig itt.

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---