A legtöbb anyuka és apuka általában már a terhesség alatt elkezd különféle fantáziákat szövögetni születendő gyermekének képességeiről és tulajdonságairól. Az utódról, és a vele való kapcsolatról alkotott képzeleti világ jelentős mértékben az édesanya hangulati életétől függ, amely elválaszthatatlan a csecsemők érzelmi- és élményvilágától is. Ez a kötelék olyan kölcsönhatást eredményez, amelyben különös érzékenységgel reagál a gyermek édesanyja rezdüléseire. Élete első szakaszában, minden gyermek ebben a viszonylatban talál megnyugvásra, sajátítja el későbbi életére is kiható kapcsolati mintázatait, és tanulja meg kezelni a stresszhelyzeteket.

Nem rég írtunk a játék fontosságáról, az elég jó szülőség, és az átmeneti tárgyak jelentőségéről, korábban pedig a gyerekek és a média kapcsolatáról, valamint a kötődéselméletről is. Gyermekpszichológia sorozatunkban ezúttal az anya-gyerek kapcsolatokat vesszük górcső alá.

A modern gyermekpszichológia egyik legizgalmasabb területe az anya gyermek kapcsolatokban előforduló alkalmazkodási nehézségek okainak kutatása. Az utóbbi időben a szakemberek figyelme egyre inkább az úgynevezett “regulációs problémák” felé terelődött. Ezek közé tartozik például a gyermek megnyugtathatóságával vagy az etetésével kapcsolatos nehézségek. Úgy tűnik, hogy a gyerekek egyéni fejlődésének egyik fontos meghatározója az anya-gyerek kapcsolat minősége és annak mintázata, amelyeknek milyenségére a gyermekek viselkedéses- és tudatállapotaiból következtethetünk,

ugyanis már a születés pillanatától kezdve érzékelhető, hogy az újszülött csecsemő tudatállapotai a figyelő inaktivitás, éber aktivitás, szunyókálás, a mélyalvás és a sírás között ingadozik. 

Az újszülött csecsemő mindemellett már a kezdetektől igen érzékeny a szociális ingerekre is, azaz képes az édesanyjának gesztusaira, mozdulataira és hanghordozására, beszédének dallamára figyelni. A legkorábbi időszaktól kezdve az édesanyák „definiáló hatalommal bírnak”, ami azt jelenti, hogy ők azok, akik a csemetéjük érzéseit és élményvilágát alakítják, mégpedig azon keresztül, hogy milyen módon reagálnak a gyermekben előtörő, vagy finoman megmutatkozó érzésekre. Az pedig, hogy az édesanya milyen módon tud csecsemőjének változatos viselkedéses állapotaira reagálni, és azokkal összehangolódni, fokozatosan bontakozik ki. A lényeg, hogy 

a kettejük közti kapcsolat kölcsönös interakciókon alapul, ahol mind a gyermek, mind pedig az édesanya, erős hatást gyakorol a másikra. 

A legújabb elméletek szerint az így kialakuló rendszer – amennyiben az összehangolódás és az együttes élmény mind a két fél számára kielégítő – egyfajta “nyitott térként” szolgál a gyermek számára, amely az igényeinek megfelelő, egészséges fejlődés biztonságos közegét nyújtja neki. Ennek a fejlődést elősegítő térnek a létrejöttéhez arra van szükség, hogy a gyermek időben meg legyen etetve, tisztába legyen téve, kényelembe legyen helyezve, és a nyugodt éberség állapotába kerüljön. Az anya közelsége, a jóllakottság, illetve a komfortérzet ideális szintje a csecsemőt, ösztönös aktivitásra, felfedező tevékenységre, tapasztalatszerzésre készteti, amelynek eredménye fejlődés és tanulás lesz. Ilyenkor ugyan látja a mamáját, aki esetleg éppen tereget, és éppen nincs vele közvetlen interakcióban, de mégis abban a nyitott játéktérben mozog, amely a vonzó és izgalmas élmények ígéretével kecsegteti. 

Ebben, az anya segítségével kialakított szabályozott lelkiállapotban arra nyílik lehetősége a csecsemőnek, hogy képes legyen saját képességeit biztonságos keretek között megtapasztalni és kreativitását kifejleszteni. 

Az idő előrehaladtával, a kívülről érkező szabályozás – tehát az anya gondozói készsége és viselkedése – egyre inkább enyhül, és a csecsemő előbb-utóbb képes lesz saját magát megnyugtatni, amennyiben az édesanya a korábbi időszakokban elérhető volt számára, és stresszcsökkentő funkcióját megfelelően látta el a gyermek életében. Az elég jó anya többek között azért “elég jó”, mert ösztönösen érzi, hogy a gyermeknek éppen milyen szintű beavatkozásra van szüksége az adott szituációban, és nem korlátozza feleslegesen,

úgy segít, hogy támogatásával a gyermek képes legyen kialakítani a saját módszereit és képességeit arra, hogy meg tudja nyugtatni önmagát egy-egy irritált állapotban. 

Példa lehet erre mondjuk az, amikor az édesanya melegíteni kezdi a tápszert miközben gyermeke nyugtalan lesz és sír. Az önmegnyugtatás képességét birtokló babák már rendelkeznek az ilyen stresszes események kezeléséhez szükséges megoldásokkal: például rátalálnak saját hüvelykujjukra, és a szájukba veszik azt, így vészelve át azt a néhány percet, amíg anyjuk előkészíti az etetést. (későbbi életkorban hasonló, önmegnyugtató funkciót töltenek be például a korábbi cikkünkben már részletezett átmeneti tárgyak is).

A probléma általában ott kezdődik, hogy egy szomorú vagy éppen nagyon izgatott állapotban lévő gondozó nem feltétlenül tud csecsemője érzelmi állapotaihoz megfelelően illeszkedni, és gyermekét megnyugtatni akkor, amikor ő erre még vagy már nem képes. Ez végül is logikus, hiszen 

ha jobban belegondolunk, elég nehéz úgy megnyugtatni egy síró csecsemőt, hogy éppen saját magunk is zaklatottak, lehangoltak és stresszesek vagyunk. 

Mindenesetre mindig fontos odafigyelni a gyermek jelzéseire, derült ki a következő kísérletből, amelyben a kutatók azt próbálják bemutatni, hogy mi történik olyankor, amikor a baba számára érzelmileg elérhetetlenné válik a szülő. Amikor egy édesanya ilyen állapotba kerül, érdekes módon bizonyos értelemben fordul a kocka, a babák rejtett tartalékaikhoz nyúlnak, és mindent megtesznek azért, hogy “felébresszék” anyjukat a lehangolt, reakciómentes állapotukból, egyszerűen csak megpróbálnak újra kapcsolatba kerülni velük. 

Minden szülő kerülhet ilyen állapotba élete során bármikor, és ezzel önmagában nincs semmi probléma, hiszen az élet adta körülmények elvárják, hogy a mindennapi konfliktusainkat és problémáinkat megoldjuk, amelyekkel küzdve muszáj figyelmünket más dolgokra vagy saját állapotainkra is koncentrálnunk. Akkor léphet fel komolyabb probléma a kisgyermekeknél, ha a szülő ilyen jellegű állapotai állandósulnak, például depresszió esetén.

A kutatásoknak és a gyakorlati tapasztalatoknak köszönhetően a pszichoterápiás szakma azonban mostanra már sikeresen kifejlesztett olyan eszközöket, amelyekkel az ilyen helyzeteken is lehet segíteni. Az úgynevezett anya-csecsemő, vagy baba-mama konzultációk célja, hogy az édesanya és gyermeke közötti pozitív egymásra hangolódást segítse elő a szakember. 

A cikk szerzője: Kovács Tamás gyermekpszichológus | kovacst.pszichologus@gmail.com | www.motivokozpont.hu

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---