Változni sosem könnyű, megfelelni másoknak, illetve saját elvárásainknak még annyira sem. Nyilvánvaló, hogy szerepeink összeegyeztetése állandó kihívás, és néha fájdalmasan komplikált feladat. Bizonyos esetekben szerepeink szárnyakat adnak, más esetekben súlyos béklyóként fojtogatnak minket. Szabadságvágyunk és egyéni késztetéseink sokszor szemben állnak a szerepeinkből fakadó kötöttségekkel és elvárásokkal, illetve talán időnként legszívesebben kiszaladnánk a világból, de a körülöttünk lévők mindig gondoskodnak arról, hogy ne feledkezzünk meg szerepeinkből fakadó kötelezettségeinkről.

Főnökünk maximális fókuszáltságot és eredményesebb munkát vár tőlünk, míg gyermekeink több törődést és határtalan figyelmet. Szüleink szeretnének büszkék lenni ránk, és örömmel látnak el minket jobbnál-jobb tanácsokkal, barátainkról nem is beszélve. Tulajdonképpen mindegy, hogy épp melyik szerepünket játsszuk, kénytelenek vagyunk annak megfelelően viselkedni, akár tetszik, akár nem. Talán jobb ha tetszik. A munkát el kell végezni, az ebédet meg kell főzni, a gyereknek mesélni kell, a számlákat be kell fizetni és a nagymamát is fel kéne hívni, hogy minden rendben van-e.

Mindeközben lehetőleg valósítsuk meg álmainkat, legyünk sikeresek és fejlődjünk, ja és persze nézzünk ki tökéletesen és ápoljunk jó kapcsolatot mindenkivel.

Szerepeink olyan szociális konstrukciók, amelyek széleskörűek lehetnek. Alapvetően négyféléről beszélhetünk: nemi, életkori, foglalkozási és családi. Szerepeink között is előfordulnak ellentétek, de egyes szerepeinkhez való viszonyunk sem mindig egyértelmű. Külső szerepkonfliktusok lépnek fel például akkor, amikor a szerepünkhöz kapcsolódó környezet elvárásai számunkra kedvezőtlen irányba változnak. Mondjuk vezetőváltás történik a fejünk fölött, és az új főnök homlokegyenest mást vár el, mint a korábbi. Más esetekben belső késztetéseink, önmegvalósítási törekvéseink, attitűdjeink, értékeink ütköznek az általunk gyakorolt szerep által megkívánt elvárásokkal. Erving Goffmann - a szerepelmélet kidolgozójának - megközelítése szerint az ilyen belső konfliktusok kezelésére egészen rafinált megoldással rendelkezünk:

látszólag a szerepnek megfelelően viselkedünk, azonban rejtett módon távolítjuk magunktól azt.

Nézzünk egy rövid példát. A kitűnő minősítésű diplomával rendelkező pályakezdő némi próbálkozás után pályaelhagyásra kényszerül. Szakmáján kívül eső, ám jól fizető álláshoz jut. Látszólag minden rendben van, megbékélt a helyzettel, feladatait hatékonyan végzi és fizetésével is elégedett, ám mégis, amikor munkájáról mesél, általában tétova válaszokat ad, sőt ha teheti, inkább kerüli a témát. Munkatársainak bezzeg örömmel panaszkodik főnökére, a kényelmetlen irodai székekre, és a felesleges adminisztrációval is elégedetlen. Munkahelyi sikereit bagatellizálja. “Nem nagy ügy, ezt bárki meg tudta volna csinálni!” - mondja. Az irodában minden változásra panasszal reagál, és különös érzékenységet mutat azok negatív következményeinek elővételezésére. A próbaidő lejártával egyre nehezebben kel fel reggelente, már krónikus hátfájásra is panaszkodik, táskás szemei hétfőn reggel pedig hűen tükrözik munkájához fűződő viszonyát. Időnként elkésik munkahelyéről, a nap folyamán egyre sűrűbben tart kávészünetet, és a munkával eltöltött keserű órák ellensúlyozásaképpen egyszerre iratkozik be egy jógatanfolyamra, társastáncra és egy japán nyelvkurzusra. Ám ezekben sem leli úgy örömét, ahogy korábban, és kapcsolataiban is egyre magányosabbá válik. Ismerős, ugye? Talán mindannyan találkoztunk már hasonlóval.

Van-e választásunk?

Elképzelhető, hogy a szerep, amelyet választottunk, vagy amelynek gyakorlására lehetőséget kaptunk, egyszerűen nem nekünk való. Képességeink, ismereteink vagy érdeklődésünk tekintetében nem vagyunk a helyünkön. Ez igen gyorsan belső feszültségek kialakulásához vezet, a stressz hatására pedig negatív testi és lelki folyamatok indulnak be, amelyek ugyan tompíthatóak, de egy idő után olyan problémákhoz vezetnek, mint a kiégés, szorongásos zavarok vagy akár depresszió, és persze a pszichoszomatikus tünetek tárháza is rendelkezésünkre áll ilyenkor. Ha viszont szerep és “szereplő” összeillik, annak általában siker lesz a vége: önazonos viselkedés, növekvő énerő és szubjektív jóllét, pozitív irányba változó énkép, hatékonyság és energikus, pozitív hozzáállás, amelyet általában környezetünk is elégedetten nyugtáz. Goffmann szerint,

ha képesek vagyunk érzelmileg és értelmileg is beteljesíteni szerepeinket, akkor sorozatos áramlatélményekben lehet részünk, és a lehető leghatékonyabban tudunk működni.

Miért ne?

A feladat tehát adott: olyan szerepeket érdemes játszanunk, amelyek illeszkednek személyes értékeinkhez, képességeinkhez és aktuális vágyainkhoz is. A bökkenő az, hogy szerepeinket sajnos nem mindig tudjuk megváltoztatni, viszont némi tudatossággal és önismerettel hatékonyabban tudunk alkalmazkodni hozzájuk. Első lépésként talán érdemes feltenni magunknak néhány kérdést. Biztosan jó helyen vagyok? Miért is csinálom ezt? Hogyan érezhetném jobban magamat az egyes szerepeimben? Emellett a múlton való rágódás és a jövőtől való szorongás helyett megpróbálhatunk inkább befelé figyelni, és az aktuális helyzetben rejlő lehetőségekre koncentrálni, valamint minél jobban elmerülni tevékenységeinkben. Azzal, ha felismerjük szerepeinkben a fejlődési lehetőséget és az örömteli dolgokat, máris közelebb kerültünk ahhoz, hogy beteljesítsük azokat. Érdemes megvizsgálni azt is, mely szerepeink azok, amelyekben a legjobban érezzük magunkat és melyek azok, amelyekben kevésbé. Utóbbiak esetében fontos döntéseket hozhatunk a jövőre nézve, ha felismertük az adott szereppel való azonosulás nehézségeinek hátterében rejlő okokat, akár egy pszichológus segítségével.

Ha tiszta a kép, már csak változtatnunk kell. Miért ne akadhatna valaki, aki be tud segíteni bizonyos feladatokban? Miért ne strukturálhatnánk át a közösen eltöltött időt munkatársainkkal, barátainkkal, családtagjainkkal? Miért ne alakíthatnánk úgy az életünket, hogy a legtöbb helyzetben jól érezzük magunkat? Miért ne hozhatnánk meg régóta halogatott döntéseket végre?

A cikk az Üzlet & Pszichológia magazin 2014/3. lapszámában jelent meg. 

Szerző: Juhász Dániel pszichológus | juhaszd.pszichologus@gmail.com

--- Tetszik? Akkor kövessen minket a Facebookon is! ---