Bármennyire is divatos manapság a gyermekek autonómiáját hangsúlyozni, nem szabad elfelejtenünk, hogy függő helyzetben élik életüket és leginkább szüleikkel való kapcsolataikban tudnak megfelelően fejlődni. A csecsemőkort jellemző, szinte 100%-os testi és lelki kiszolgáltatottság szépen fokozatosan csökkenni kezd, ahogy a gyermek cseperedik. Ideális esetben a felnőtté válás folyamata során önállósága fokozatosan növekszik, és ha minden jól megy, kompetens, sikeres, boldog felnőtt válik belőle. Ha igen, akkor az arra utal, hogy megfelelő támogatást kapott ahhoz, hogy elérje az újabb és újabb fejlődési stádiumokat, és megbirkózzon az ezekkel járó kihívásokkal. Egyedül ugyanis egyszerűen nem lenne rá képes.

Szóval a felelősség nagy, és a gyermekek nevelése a szülők részéről folyamatos alkalmazkodást követel meg. A szülők és az utódot körülvevők dolga lelki értelemben leginkább az, hogy megfelelően rá tudjanak hangolódni a gyermek lelki működésére, és segítsék kibontakoztatni a benne rejlő potenciált. A gyermekeket nem kell különösebben fejleszteni vagy “edzeni”, hiszen fejlődnek - illetve inkább bontakoznak - ők maguktól, amennyiben megkapják az ehhez szükséges, személyre szabott támogatást. Nézzünk néhány dolgot, ami ebben segíthet.

A kulcs: érzelmi biztonság

A híres brit pszichoanalitikus, John Bowlby fogalmazta meg talán a legjobban, hogy mit is jelent az érzelmi biztonság egy gyermeknek. Felfogása szerint

a gyerekek egyfajta biztos bázisként tekintenek szüleikre, amely képes enyhíteni szorongásaikat, és elnyeli azon félelmeiket, amelyekkel egyedül már nem tudnának megbirkózni.

Folyamatos felfedező tevékenységet végeznek, ami jelentős kockázatokkal jár, és ennek során gyakran fájdalmas, félelmetes, számukra éppen feldolgozhatatlan tapasztalatokat is szereznek. Az érzelmi biztonság akkor megfelelő, ha ilyenkor tudják, hogy szüleikhez fordulva megnyugtatást, támogatást és segítséget kapnak a helyzettel való megküzdéshez. A gyermekek azt az érzelmi biztonságot, ami magabiztos viselkedésükhöz szükséges, még nem képesek minden helyzetben megteremteni maguknak. Ilyenkor kibillennek lelki egyensúlyukból, és szüleikhez fordulnak menedékért és segítségért. Pontosan ez történik például akkor, amikor a szülő a háttérből drukkol a totyogónak, aki eleinte néhány méter után fenékre ül és megijed, majd lehet, hogy zokogni kezd. Mindezek után viszont pár perc alatt képes megnyugodni szülei megfelelő segítségével, és újra lelkesen vág neki a kalandnak.

Megértő figyelem

Nem az számít, hogy mit csinál a gyerek, hanem az, hogy kicsoda ő valójában. Felnőttként gyakran követjük el azt a hibát, hogy a viselkedéssel tesszük egyenlővé a gyermeket, ezért elítéljük egész személyét egy-egy hibáért. Attól, hogy valaki rosszat csinál, nem lesz feltétlenül rossz ember. Ha nem csak viselkedését, hanem magát a gyermeket címkézzük rossznak, akkor szégyent fog átélni, amely könnyen alááshatja érzelmi biztonságát, illetve elkerülő magatartásra készteti és negatív irányba befolyásolja énképét. Ez pedig hosszú távon jelentős lelki zavarokhoz vezethet. Ez a félreértés érzelmileg eltávolítja tőlünk a gyermeket, hiszen

senki sem akar újra és újra a szégyen érzésével szembesülni, különösen nem az imádott szülei részéről.

A “szégyelld magad, rossz kisfiú voltál” típusú mondatok először értetlenséget, majd önutálatot válthatnak ki és letörik a gyermek önbizalmát egy pillanat alatt. Arról nem is beszélve, hogy a rendszeresen "sarokba küldött" gyerekek emellett rendkívül magányosak is tudnak lenni.

A gyerekeknek szövetségesekre van szükségük

Az együttérzés, vagyis az empátia gyakorlása a kulcsa annak, hogy gyermekünkkel igazán szót értsünk. Mindehhez arra van szükség, hogy a gyermek helyébe képzeljük magunkat, és az ő perspektívájából próbáljuk megérteni viselkedését. Jó alapot nyújthat ehhez a szülőknek saját gyermekkoruk is, amelyre visszagondolva könnyen ráérezhetnek arra, hogy mit is élhet át a gyermek az adott szituációban, amelyben ők is jártak már annak idején. Ráadásul saját empatikus viselkedésünkkel mintát is nyújtunk, amelynek köszönhetően elsajátíthatják ezt az alapvető készséget, hiszen minden emberi kapcsolatban lényeges, hogy tudjunk “olvasni” a másik érzelmeiben. Az is lényeges, hogy a gyermekeken megjelenő érzelmek és viselkedésük nem feltétlenül tükrözi direkt módon azt, amit legbelül éreznek. Például a toporzékoló, követelőző, agresszív gyermek valójában lehet, hogy csak egy kis figyelemre, együttérzésre és törődésre vágyik, és nem feltétlenül az éppen vágyott 5. gombóc fagyitól lesz nyugodt és kiegyensúlyozott, hiába követeli azt éppen.

A gyermeknevelés nem háború

A gyermekeknek tiszta, világos keretekre és következetes irányításra van szükségük. Ezt sajnos nem könnyű kialakítani, hiszen egy 2 évesnek teljesen más jellegű szabályokra van szüksége, mint mondjuk egy 7 vagy 14 évesnek. Minden szereplőt megterhel az, ha a családban hatalmi harcok dúlnak, és mindennapos küzdelmek zajlanak a lefekvés vagy akár a reggeliző asztal körül, ahol éppenséggel a meghittségé is lehetne a főszerep. A határok feszegetése egészséges és természetes jelenség, amelyen az empátia segítségével és némi türelemmel felül lehet emelkedni, bár egyáltalán nem könnyű. Fontos, hogy gyermekünk érezze, akkor is ugyanúgy szeretjük, amikor valamire nemet mondunk neki, vagy amikor csalódottak, dühösek vagyunk. “Úgy látom, hogy neked most nagyon nehéz abbahagyni a játékot, de sajnos most már tényleg el kell indulnunk.” - néha egy szeretetteljes ölelés kíséretében elhangzó együttérző, de határozott mondat már meg is oldja a helyzetet. Persze olyan is előfordul, hogy ez nem válik be, de a gyermek némi duzzogás után már elfogadja a közeledést. Nem szabad feladni, és ebben az esetben sem szerencsés átadni a terepet a szülőben keletkező indulatoknak, mert az csak tovább fokozhatja a helyzetet.

Nem csak a mennyiség, a minőség is számít

Manapság minden együtt töltött perc aranyat ér, de legalább ilyen fontos az is, hogy gyermekeinkkel minőségi időt töltsünk. Ennek feltétele, hogy csak egymásra figyeljünk (szerencsére kikapcsoló gomb a mobiltelefonokon, a számítógépeken és a TV-n is található még), és közösen csináljuk a dolgokat, bármiről is legyen szó. Hála Istennek, itt

nem az a lényeg, hogy valamit céllal csináljunk, hanem pusztán csak az együttlét vagy a játék öröme miatt.

A közös matekozás tehát nem tartozik ide, és az sem, amikor a gyermeket nagy nehezen rávesszük, hogy szavalja el a verset, amit a múlt héten tanult. Fontosabb inkább, hogy megélhesse azt a játékos, biztonságos és támogató légkört, amelyben kapcsolódni tud szüleihez, és az ő igényei mentén szerveződnek a tevékenységek. Az iskolában, óvodában és más helyeken jelen lévő folyamatos teljesítményhelyzetek bőven elég motiválóak neki, és ott is mindent megtesz a helytállásért. Általában ezek a különleges és intim pillanatok azok, amelyek örökre beivódnak a gyermekekbe, hiszen ezek során újra és újra megbizonyosodhatnak arról, hogy szerethetőek, értékesek és számíthatnak szüleikre. Mindez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy önbizalmuk és érzelmi világuk egészségesen fejlődjön, és lehetővé tegye boldogulásukat az életben. Mindezt bizonyítja, hogy a felnőttek nagyon sok esetben az ilyen élményekre - rosszabb esetben az ilyen élmények hiányára - emlékeznek legjobban gyermekkorukból még akár 30-40 év távlatából visszatekintve is.

A cikk szerzője: Juhász Dániel pszichológus

A cikk az Üzlet & Pszichológia 2015/6. lapszámában jelent meg

--- Tetszik? Akkor kövessen minket a Facebookon is! ---