A gyermeknevelés intenzív folyamat, amely a gyerekek folyamatos változásainak megfigyelését, azok követését és az ezeknek megfelelő bánásmód kialakítását kívánja a szülők részéről. Az egy dolog, hogy ez nagy figyelmet igényel és időnként kifárasztja az embert, de állandó gondolkodni valót is ad. A nevelés során felmerülő dilemmák terhét különös felelősség súlyosbítja, hiszen minden döntés befolyásolhatja valamilyen irányba a gyermek személyiségfejlődését vagy jövőjét. Ezért nem mindegy, hogy milyen kapcsolatban vagyunk saját szülői szerepeinkkel, illetve milyen elvárásokat támasztunk magunk felé.
Persze az lenne a legjobb, ha minden döntéshelyzetben 100%-os biztonsággal tudnánk bejósolni, hogy minek mi lesz a hatása a gyermekre és életére, majd eszerint mérlegelhetnénk, de ennél sajnos sokkal képlékenyebb eszközeink állnak csak rendelkezésre,
mondjuk szülői megérzéseink, hiedelmeink, önismeretünk, addigi tapasztalataink, és a gyerekről kialakított képünk.
A gyermekpszichológia manapság egyre nagyobb hangsúlyt fektet azokra a tényezőkre, amelyek már a gyerekek születése előtt is jelen voltak. Úgy tűnik, nagy jelentősége van már annak is, hogy egy szülő milyen gyereket képzel el magának. Az esetek nagy részében viszont
a róla előzetesen alkotott idealizált képhez képest nagyban eltérő lesz a gyerek, és ezt sokszor nem könnyű elfogadni.
Emellett legalább olyan fontos az is, hogy milyen idealizált szülői képet igyekszik az ember magáról kialakítani és fenntartani. Ezt talán minden szülő megtapasztalta már, és ezen keresztül azt is, hogy a gyermekvállalás folyamatos alkalmazkodást igényel. Ebben az esetben például a gyermekkel és sokszor a magunkkal kapcsolatos elvárásainkat kell módosítanunk és egyeztetnünk a valósággal. Ezért fontos kérdés az, hogy egy szülő milyen hiedelmekkel rendelkezik, illetve, hogy milyen egyéni önismereti élményei kapcsolódnak azokhoz a hiedelmekhez, amelyek mentén gyermekét neveli és kíséri fejlődésében. Különben is megírtuk már, hogy nem csak a gyermeknevelésben, hanem általában is, a tökéletesség hajszolása nehezíti a döntéshozatalt.
A fejlődés útvonalai nagyon különbözőek lehetnek
A pszichológia két fogalmat vezetett be abból a célból, hogy megérthessük, hogy milyen lehetőségek mentén tud egy gyermek fejlődni. Az ekvifinalitás fogalma azt jelöli, hogy bárhonnan is indul valaki, eljuthat számos úton keresztül ugyanabba a fejlődési fázisba, a cél tehát többfelől is megközelíthető. A multifinalitás pedig arról szól, hogy egy gyermeknek számos fejlődési irány áll rendelkezésére, amelyek közül mindig kiválasztódik egy olyan, amelynek mentén halad.
Vagyis lehet ugyanonnan indulni, és teljesen máshova jutni.
Mindez hasonlít ahhoz, ahogyan vonattal közlekedni szoktunk. Számos pályaudvar közül kiválasztunk egyet, amely hozzánk leginkább közel áll, kimegyünk oda és a rengeteg induló vonat közül felszállunk valamelyikre. Általában tudni szoktuk, hogy hova tartunk, hogy mennyi idő alatt érünk oda, és milyen úton jutunk el úti célunkig és ez alapján választjuk a nekünk leginkább megfelelő megoldást.
Együtt utazunk
A gyermekek születésük után, erre a "vonatra" szüleikkel együtt szállnak fel, de úgy, hogy nem nézték meg az induló vonatok kínálta lehetőségeket, hanem csupán megérzéseik alapján elindultak valamelyik vonattal, valamilyen körülbelüli irányba. Utána időnként leszállnak, átszállnak, vagy épp megállnak egy pályaudvaron és várják a következő vonzónak tűnő vagy éppen meggyőző lehetőséget. Fontos, hogy a gyermekek ezt az utazást szüleik nélkül nem tudnák elkezdeni és folytatni, de sokszor a szülők is tanácstalanok, bizonytalanok, hiszen nem tudják, hogy mi lehetne a legjobb irány a gyermekük számára. Ehhez természetesen igyekeznek minél több támpontot szerezni (tanácsot kérni, utána olvasni esetleges úti céloknak, a gyerek képességei és személyisége mentén új lehetőségeket keresni, stb.). A lényeg, hogy a végén olyan helyre jusson a gyermek - fokozatosan egyre önállóbban, felnőttként már egyedül -, ahol jól érzi magát és boldogulni tud.
De mi van olyankor, amikor egy szülő elakad ebben a folyamatban és nem tudja, hogy merre induljon tovább? Ebből a helyzetből fakadóan pszichológusként leginkább olyanokkal szoktunk találkozni, akik a következők valamelyikét érzik: tehetetlenség, kétségbeesés, szorongás, bűntudat, harag, elégedetlenség, szégyen.
Habár az eddig felvázoltak alapján ezek az érzések ilyenkor érthetőek, mégis sokszor túlzottan el tudják ragadni az embert, és eközben könnyű elfelejteni, hogy valójában
az ilyen helyzetek teljesen természetes velejárói a gyereknevelésnek.
Ezért ilyenkor első körben fontos azon dolgoznunk, hogy kétségbeesés helyett, képesek legyünk elfogadni, hogy most éppen ez van és így alakult a helyzet. A gyerekek türelmesek, és elfogadják, ha nem vagyunk tökéletesek, sőt ebből is rengeteget tanulnak. A törekvés persze természetes, hogy az ember szeretne minél jobb szülő lenni, de abból, hogy nem alakulnak az elképzelései szerint a dolgok, még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy ő rossz szülő lenne. Mindösszesen arról van szó, hogy az általában jelenlévő harmónia a szülő és gyermek kapcsolatában átmenetileg megszakad. Mindez gyakran előfordul és a pszichológiában ezt alkalmazkodási zökkenőnek is szoktuk hívni. A probléma akkor keletkezik, amikor nem jön automatikusan a megoldás, a következő lépés, és ez tud elakadást eredményezni és gátolja az említett harmónia visszaállítását is. Az ilyenekre már csak azért is szükség van, mert ezek is "edzik" a gyermek stressztűrő és késleltetési képességeit, illetve csiszolják személyiségét. Rámutatnak arra, hogy az életben vannak elakadások és nehéz helyzetek, amelyekkel csak alapos munka árán lehet megküzdeni.
A tökéletes szülőség kergetése tehát általában csak félrevezet sokakat. Egy elég jó szülő ugyanis fel szokta ismerni azt, amikor gyermeke valahol megakadt a fejlődésben vagy olyan problémával küzd, aminek megoldásához az ő aktív közreműködésére is szüksége van. A gyerekek legtöbbször olyankor szenvednek igazán, amikor azt érzik, szüleik nem értik őket és nem állnak mellettük szövetségesként és nem akkor, amikor valamilyen hétköznapi problémával szembesülnek és elakadnak egy kicsit annak megoldása közben. A gyerekek részéről a szüleikbe vetett bizalom ugyanis töretlen,
kár, hogy felnőttként a szülők magukba vetett bizalma viszont sokszor ilyen törékenynek bizonyul.
Ha ugyanis sikerül azt szilárdan tartani, akkor valahogy végül általában letisztul némi rágódás után a hogyan tovább a gyermeknevelés során. Persze ezért gyakran meg kell szenvedni, éppen úgy, ahogyan az élet más területein is ezt tesszük, ha akadályba ütközünk.
A jelen cikkünkben feldolgozott témáról korábban szerzőnk, Józsa Balázs tartott előadást a XXI. Pszinapszis Pszichológiai Napok keretén belül. Az előadás prezijét itt tekintheti meg:
A cikk szerzője Juhász Dániel gyermekpszichológus