Az átlagból való "kiemelkedés" individualista ideája erősen jellemzi társadalmunkat, karrierünkhöz való hozzáállásunkat és egyre inkább gyermeknevelési szokásainkat is. Mivel nem könnyű érvényesülni és megvalósítani egyéni céljainkat és ezért a legtöbb esetben rengeteget kell dolgoznunk, egyre nagyobb gondot jelent a munka és a család összeegyeztetésének kérdése. Mindez csak fokozza az amúgy is jelentős mértékű stresszt, amivel nap, mint nap küzdenünk kell. Mindebből gyakran adódik a kérdés: mire figyeljünk akkor, ha intenzív munka mellett gyermeket is nevelünk?

Magyarországon jelenleg nagyon magas a munkával és a jövővel kapcsolatos szorongás mértéke az emberekben, amely karrierünkre és családi életünkre is egyaránt rányomja a bélyegét.

Nézzük a száraz tényeket a magyarok lelki állapotát vizsgáló Hungarostudy eredményei alapján: a magyar emberek többségében gyermek- és családszeretők, ugyanakkor rendkívüli individualizmus jellemzi őket. Az utóbbi években a munkahelyi bizonytalanság erőteljesen megugrott, ezzel együtt a munkahelyi stressz, illetve szorongás is. Mindeközben csökkent a munkahelyi kapcsolatokban megjelenő empátia és kooperáció mértéke. A mai 18-35 éves korú felnőttek válaszaiból kiderült, hogy többségük akár több gyermeket is szívesen felnevelne, de ebben a munkahely elvesztésétől való félelem és az általános egzisztenciális bizonytalanság erős korlátozó tényező, amely a gyerekvállalás halogatását eredményezi.
A Hungarostudy kutatássorozatot Kopp Mária és Skrabski Árpád kezdte el 1988-ban. A 2013-as vizsgálat eredményeit Susánszki Éva és Szántó Zsuzsa foglalta össze.

Az individualista beállítódás a magas munkahelyi elvárásokkal párosulva sajátos perfekcionista attitűdöt eredményez, amelynek terjedésével párhuzamosan virágzik a "hogyan legyél tökéletes szülő" típusú módszerek és jó tanácsok száma is. Utóbbiak sokszor inkább összezavarják az embert, minthogy segítenének a munka és család összeegyeztetésének kérdésében. A külső elvárások alapján mindkettőt tökéletesen, vagy legalábbis elég jól kéne csinálni,

ha pedig nem sikerül, akkor szégyellhetjük magunkat, mert kudarcot vallottunk - diktálná a norma.

Szerencsére azonban nem kötelező mindig követnünk a normákat, és ilyen volumenű kérdéseknél jobban is tesszük, ha egyéni megoldásokra törekszünk a megfelelési kényszer önsorsrontó körei helyett.

A családi értékrend jó, ha rugalmasan illeszkedik a gyermek fejlődéséhez

Mindenekelőtt fontos, hogy szülőként kialakítsuk közös családi értékrendünket és tartsuk magunkat hozzá. Hol a helye az életünkben a munkának és hol a családi életnek? Hogyan változhat ez azzal párhuzamosan, ahogy a gyermek cseperedik? Amíg ezzel nem vagyunk tisztában, nem várható, hogy megtaláljuk a kiutat ebből az útvesztőből. Akárhogy is nézzük, a gyermeknevelés a jelenben zajlik, a karrierépítés esetében pedig inkább több éves távlatokban szoktunk gondolkodni és ideális esetben több lehetőség közül válogathatunk. A gyermekünk viszont csak egyszer fog megtanulni járni, elkezdeni beszélni vagy éppen ballagni az iskolából, ami nem pótolható máshogy, ráadásul mindezek kevéssé tervezhető dolgok, mint karrierünk.

Na de akkor végül is mivel teszünk jobbat? Azzal, ha több időt töltünk a gyermekkel és feláldozzuk egyéni ambícióinkat az "ideális" családmodell oltárán, vagy azzal, ha ragaszkodunk céljainkhoz és egyúttal a rendelkezésre álló közös időt a lehető legintenzívebben és tartalmasabban igyekszünk megélni a családdal? Természetesen mindkét esetben beszélhetünk pro és kontra érvekről, de talán az segít a legtöbbet, ha a gyermek szemszögéből nézzük a helyzetet és nem a sajátunkéból.

Elég, ha akkor ott vagyunk, amikor kell, de akkor sem mindegy hogyan

A gyermekeknek ugyanis - leszámítva a csecsemőkort, amikor még tényleg folyamatos szülői jelenlétre van igényük - leginkább arra van szükségük, hogy érezzék, a szülő egyfajta "biztos bázisként" szolgál, akihez időnként vissza lehet vonulni. Ha kell megjelenik, elmagyaráz, beavatkozik, megnyugtat, ha nem, akkor pedig hagyja a gyermeket, hogy felfedezze a világot. Ahogyan az autonómia fejlődik, egyre kevésbé szükséges a szülő állandó jelenléte, viszont a jelenlét rendszeressége és minősége ugyanolyan fontos marad, még kamaszkorban is. Éppen emiatt érdemes a mennyiség versus minőség kérdésében a gyermek életkorából és egyéni igényeiből kiindulni. Egy óvodás például teljesen más feladatokkal küzd, mint egy iskolás vagy egy kamasz. A szülő részéről mindez másfajta jelenlétet, támogatást és hozzáállást igényel.

Ilyen értelemben talán mondhatjuk azt, hogy a minőség elengedhetetlen, a mennyiség pedig változtatandó.

A kulcs az érzelmi ráhangolódás lehet, amely igazi "találkozás pillanatokhoz" vezet

De mit jelent valójában a minőségi időtöltés egy szülő-gyermek kapcsolatban? A kulcs az érzelmi ráhangolódás, amely az egészséges kötődés és önérzékelés alapjait adja a gyermeknek. A pszichológia egyes megközelítései szerint ezeket a harmonikus együttléteket "találkozás pillanatoknak" nevezhetjük. Ezek azok a rutintól eltérő, tartalmas együttlétek, amelyekről mindkét félnek maradandó emlékei vagy élményei szoktak kialakulni.

Gyakori félreértés, hogy csak valamilyen intenzív élményen keresztül lehet kapcsolódni a gyerekhez, ezért a szülők állandóan valamilyen módon szórakoztatni akarják őt, netán kicsit el is kényeztetik, hogy kompenzálják csekély jelenlétüket. Szerencsére azonban nem szükséges állandóan kalandparkba, moziba vagy játszóházba menni, mert a ráhangolódás létrejöttéhez alapvetően a következőkre van szükség: figyelemre, biztonságos és nyugodt légkörre, nyitottságra, érdeklődésre és türelemre. Ez akár otthon is megvalósítható, különösen, ha kikapcsoljuk a TV-t, számítógépet, telefont, illetve szülői elvárásainkat is félretesszük egy időre - a közös matekozás például nem a gyermek igénye, hanem a szülőé általában - és kicsit mi is gyerekek leszünk a gyermekünk mellett.

Érdemes ilyenkor a közös tevékenységet a gyermek ötletei és elképzelései mentén alakítani. Ha rajzolni szeretne, akkor rajzolhatunk vele, ha játszani, akkor játsszunk vele, ha éppen mérgelődik, akkor mérgelődhetünk vele. Sőt, a gyermekeknek néha csupán a "nézettség élményére" van szükségük; amikor a szülő jelen van, figyel, de nem irányít, nem avatkozik be, csak békésen szemléli gyermekét; gyönyörködik benne és tevékenységében. Ez a szeretetteljes kommunikációnak egy olyan mély és szavak nélküli szintje, amelyért meg kell dolgozni, magától nehezen jön létre. A találkozás pillanatok jelentőségét az együttlét öröme adja. Ez a fajta együttlét már akár fél óra alatt is többet adhat, mint egy rohanós, stresszelős, a bevásárlás és az üzleti vacsora közé nagy nehezen beszorított vidámparkozás szombat délután, amit a szülő a telefonnal a fülén lógva kísér végig. Természetesen nem arról van szó, hogy nincs szükség arra, hogy a család időnként kimozduljon, hanem arról, hogy amikor erre nincs lehetőség, idő vagy kellő nyugalom, attól még ugyanúgy ki tudunk alakítani minőségi együttlétet a gyermekeinkkel, ha kellőképpen rugalmasak és tudatosak vagyunk.

Szerző: Juhász Dániel pszichológus

A cikk az Üzlet & Pszichológia 2016/6. számában jelent meg.