A teremtés csodája valósággá válik a virtuális térben?

2014. augusztus 06. - Kirisits Bálint

A következő kérdésfeltevés a maga pökhendiségével könnyen ellenszenvet válthat ki, hiszen úgy tűnhet, hogy az írója kellően egoista ahhoz, hogy olyan dolgokba üsse az orrát, amit az emberiség a mai napig nem volt képes megfejteni, így ezáltal felfogni sem:

hogyan lesz a valamiből "semmi"? Vagy inkább miként lesz a "semmiből" valami?

Előzetesen szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy sem a fizikához, sem pedig a kémiához nem értek, a CERN-ben zajló kísérletek pedig jobbára felfoghatatlanok számomra. Ez az írás inkább egy szellemi játszadozás, amelyben a virtuális világ határait feszegetem. Az ezzel kapcsolatos asszociációimmal fogócskázom, pontosabban, hogy miként válik a valami “semmivé” és fordítva, a “semmi” valamivé. Bízom benne, hogy a sorok az olvasóban gondolatokat ébresztenek, és további elméleti szövögetésre serkentenek.lakatkicsi.jpg

A minket körülvevő tér jórészt látható, de ugyanebben a térben foglal helyet a sokszor emlegetett “éter” is,

az “éterben” pedig folyamatosan olyan elektromágneses hullámok cikáznak, amelyek hangot, videót, képeket, szöveget és akár beszédet is tartalmazhatnak. Háromdimenziós valóságunkat szüntelenül “eltorzítjuk”, hullámokká alakítjuk.

Képzeljük el, hogy egy kastélyban állunk egy fényesre szidolozott középkori lovagi páncél előtt, amiről fényképet készítünk. Az objektum, mely teljes, háromdimenziós pompájában áll előttünk “megörökítődik” az utókor számára,

de már nem önnön valójában, hanem egy redukált, képszerű, kétdimenziós formában.

Jelen korunkban szinte már minden digitálissá válik, így a képet inkább már csak egydimenziósnak nevezném, mert kiterjedés nélküli pontok sokaságából áll össze. Ha tovább szövögetem ezt az elvont gondolatsort, akkor megkockáztatom, hogy a kép valójában nincs is jelen, ugyanis önmagában – például, amikor átküldjük valakinek e-mailben – nem is létezik, csak kering az éterben. Nincs kiterjedése, csak kivetül egy arra alkalmas fogadó eszközre. A képet, mint olyat vegytiszta formában nem tudjuk zsebre rakni, nem tudjuk megmutatni a családunknak, nem tudjuk eltépni, összegyűrni, semmit sem tudunk vele csinálni. Nyitva hagyom a kérdést, hogy valójában hányadik dimenzióba lehetne besorolni ezt az állapotot, de az egyszerűség kedvéért, ahogy a matematikában az ismeretlen változó “X”-re keresztelve került a köztudatba, nevezzük ezt most “X” dimenziónak.energyballkicsi.jpg

De mos próbáljuk egy kicsit megfordítani ezt a dolgot. A számítógépes játékok világában van egy különleges műfaj, az úgynevezett MMORPG (massively multiplayer online role playing game), ami egy sokszereplős, interneten keresztül játszható szerepjáték. 

A játékost egy úgynevezett avatár vagy ismertebb nevén karakter reprezentálja a virtuális térben. A játékos ruházza fel a saját személyiségével, úgy viselkedik a virtuális társadalomban, mintha önmaga, de legalábbis valamilyen vágyott vagy idealizált kivetülése lenne. Mintha bábozna, csak itt a báb egy monitoron jelenik meg.

A tér, amelyben mindez végbemegy az éterben található, kiterjedését tekintve – és a digitális fénykép analógiájánál maradva – az “X” dimenzióban. A számítógép kijelzőjét leszámítva nem látható, nem érzékelhető. Tulajdonképpen ilyen módon egy komplett virtuális társadalom kering körülöttünk folyamatosan olyan avatárokkal, amelyek mesebeli sárkányokat és óriásokat győznek le nap, mint nap, és virtuális tárgyakat adnak és vesznek egymás között virtuális pénzért. A játékban egyedül, de jellemzően másokkal karöltve különféle küldetéseket hajtanak végre a játékosok, amiért cserébe virtuális aranyat és virtuális tárgyakat kapnak. Egyre csak gyarapodnak a kiterjedés nélküli pénzek, drágakövek és a kiterjedés nélküli ingóságok. Képzeljük el, hogy az egyik játékos karaktert, de inkább embert próbáló küldetése során egy – a virtuális társadalom számára – különlegesen ritka, jellegét tekintve középkori páncélt talál, melyet csak nagyon kevesen tudnak megszerezni.

De mi van akkor, ha a játékos aki a ritkaságot birtokolja úgy dönt, hogy nem tartja meg, hanem értékesíti, de kivételesen nem virtuális pénzért adja el a szerzett tárgyat, hanem valós valutáért, mondjuk forintért? 

Minden további nélkül felkeresi az egyik népszerű online aukciós házat és pénzzé teszi az említett vértet. Másnap megérkezik a számlájára a kívánt összeg, leveszi a bankszámlájáról és a kezében fogja azt, ami korábban még egy virtuális világban tett erőfeszítés eredménye volt. Virtuális arany helyett több ezer forint lapul így a zsebében, besétál az első boltba és megveszi a régóta vágyott kabátot, így a kiterjedés nélküli páncél helyett egy szép szőttest ölthet magára. 

Mára külön iparág fejlődött ki, melyben virtuális javakat gyűjtenek emberek, csak azért, hogy mindezt valós pénzzé tegyék. Külön weboldalak foglalkoznak például a virtuális arany és a valós pénz közötti átváltási árfolyamokkal, így a virtuális arany már-már devizaként fogható fel. Számos hasonló példát találhatunk arra, hogy miként manifesztálódik a virtuális “jószág” fizikai javakká. 

Egyfajta vékony híd látszik kibontakozni a két “világ” között. Vajon ez a képzeletbeli függőhíd, mely még csak egy “kevés” pénzt bír el, elég erős lesz ahhoz, hogy később maga a játékos is átsétáljon rajta, hogy kezet fogjon saját avatárjával, majd egyesülve legyőzzék az ellenséget, és büszkén feszítsen a (virtuális?) társadalom előtt a csillogó páncéljában?

A cikk szerzője: Kirisits Bálint pszichológus 

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! --- 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr516560375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.