Plüssbe csomagolt szeretet

2014. július 04. - Kovacs.Tamas

Talán még mindenki emlékszik arra a bizonyos elválaszthatatlan plüssállatára, lepedőjére, amihez oly intenzíven ragaszkodott óvodáskorában vagy még korábban. Vajon mitől volt ez a tárgy olyannyira fontos? A jelenségre Donald Winnicott, brit gyermekpszichiáter adott választ elsőként, aki a gyermekek kiemelten fontos tárgyaihoz való ragaszkodásának pszichológiai tényezőit tárta fel.

Az úgynevezett “átmeneti tárgy” a gyermek életében egy kitüntetett figyelemmel bíró játék, amely a fejlődés bizonyos periódusaiban nélkülözhetetlen társsá válik. Legkorábban a gyermek 6-8 hónapos korában kerül a középpontba, ez a fejlődési periódus pedig éppen egybeesik azzal az időszakkal, amikor felismeri annak a tényét, hogy ő valójában különbözik másoktól, köztük az édesanyjától is. A másik megfigyelhető viselkedés az idegenekkel szemben mutatott félelem, ami az anya távollétében, de még akár az anya válla feletti átpillantások során is megjelenik. Fontos azonban, hogy a különállóság élménye ilyenkor még nem egészül ki azzal a képességgel, hogy a környezetében fellelhető személyeket és más dolgokat tökéletesen állandónak érzékelje. Ennek megfelelően, amikor az anya eltűnik – esetleg elmegy főzni; kiteregeti a ruhát, ajtót nyit –, az a babában szorongást és keserves sírást idézhet elő. A veszteség és a magány lehetősége egy önmegnyugtató viselkedéses formulát és az ehhez kapcsolódó vigasztaló játékhoz (átmeneti tárgy) való erőteljes kötődést hívhatja elő. Természetesen fontos hangsúlyozni azt is, hogy nem minden gyermeknél jelenik meg az igény arra, hogy a megnyugvásához ilyen kellékeket vegyen birtokába.

atmeneti_targy_egerke.jpg

Kezd világossá válni, hogy ez a játék az első kapcsolatot, valamint magát a szeretett személyt, az anyát hivatott képviselni. A baba ekkor még mindenhatónak éli meg saját teljesítményét, hiszen ha éhes, és ezt sírással vagy más mozdulatokkal fejezi ki, akkor hirtelen ott terem a kielégülés lehetősége a tejet adó anya képében. Ilyenkor azt érezheti, hogy ő uralkodik a világon, hiszen vágyai teljesülnek. Ez nem más, mint egy mágikus fantáziavilág, ahol a gyermek egy “varázspálca” meglebegtetésével a kínzó állapotának csillapodását idézheti elő. Érthető módon, ha ebben az állapotban maradnánk, akkor képtelenek lennénk a világban önállóan boldogulni, így szükséges alkalmazkodnunk az olyan helyzetekhez is, amelyekben vágyaink nem azonnal elégülnek ki, és szorongásunkat sem csökkenti egy gondoskodó anya. Az átmeneti tárgy egy olyan köztes élményt épít ki, amelyen keresztül a fantáziavilágból elindulva gyorsan a realitásban találhatjuk magunkat; abban segíti a babát, hogy kapcsolatot tudjon teremteni a külvilággal.

Az átmeneti tárgyat nem lehet másikra cserélni, kimosni, vagy akár a leszakadt orrát visszavarrni; az anyák ilyen irányú próbálkozásai heves ellenállást váltanak ki gyermekükből. A fejlődés során ez az erőteljes érzelmi kötődés halványulni kezd, és a korábban oly nagyra becsült játék kevéssé marad értékes. Addig ellenben a gyermekben előtörő összes érzést; például a túláradó örömöt és a romboló dühöt egyaránt el kell tudnia viselni. Nem meglepő, hogy ezek a tárgyak végül egy bizonyos idő után elveszítik eredeti formájukat. A társként és a gyermeki fantázia számára mindig elérhető projekciós felületként szolgáló tárgy nélkül a gyermekek megnyugtatása nehezebbé válik. Szinten minden szülő találkozott már azzal a helyzettel, amikor az otthonról való elindulás azért késlekedik, mert a gyermek nem találja kedvencét.

Későbbi életkorokban; leginkább azokban az élethelyzetekben és időszakokban hívja ismét segítségül a gyermek ezt a játékot, amikor valamilyen új kihívással, esetleg megterhelő élménnyel szembesül. Ilyen alkalom lehet az óvodába lépés első időszaka, ami az anyától történő, csecsemőkori elválás (szeparáció) kínzó emlékképeit idézi fel a gyerekekben. Ilyenkor törvényszerű, hogy az önmegnyugtatásra való igény is hangsúlyosabbá válik és a gyermek újra a már jól bevált eszközeihez nyúl.

’Az újra és újra felbukkanó átmeneti tárgy fontosságát lehetett megfigyelni egy közel 4 éves kislány, Anna esetében is. Édesanyja három hetes külföldi útra készült, és az utazás lehetőségét már egy hónappal korábban megosztotta kislányával, hogy legyen idejük felkészülni az időszakos távollétre. Anna korábban nem hordott magával plüssállatot, de most egy szürke színű, piros masnis cica volt az, akit minden pillanatban magához vett, sok esetben pedig beszélgetett vele és ölelgette. A különlétet jól viselték, köszönhetően az édesapa és az anyát jelképező játék megtartó jelenlétének. Az anya visszaérkezésekor a repülőtérre igyekeztek, majd a terminálon, amikor már egyre biztosabb volt az anya újbóli megjelenése, a kislány a cicát az egyik kukába dobta. Közben ezt mondta az apának: „hoppá, beleugrott” – majd továbbsétált, az apa pedig a cicát a kukából a táskájába tette. Szinte egyértelmű, hogy a plüssmacska az anya hiányában bekövetkező szorongást hivatott csillapítani és amint ismét visszatért, úgy vált egy csapásra egy hétköznapi játékká, amire már nincs szükség.’

Összességében elmondható, hogy az átmeneti tárgyak és az ehhez kapcsolódó jelenségek olyan illúziókat alakítanak ki, amelyek a későbbi életkorokban a kreativitás és az alkotó tevékenység élményeinek alapjává válhatnak, így segítve a személyiségfejlődést és az énhatékonyságot.

Kovács Tamás

Gyermekpszichológus

email: kovacst.pszichologus@gmail.com

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Forrás: Winnicott, D., W. (1999). Játszás és valóság. Budapest: Animula.

Fotó: Gyarmati Gábor

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr426472771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.