Kultúra a rácsok mögött - Interjú Fiáth Titanillával, a Börtönkönyv szerzőjével

2013. július 29. - John Balázs

 

FT.ff_1.JPGA börtönök zárt világába kevesen pillanthatnak be. Legtöbben talán csak filmekből sejthetjük, hogyan zajlik az élet egy fogház falai között. De vajon milyen lehet valójában a fegyencek élete? Hogyan alakul ki a rabok közti hierarchia, milyen kimondott és kimondatlan szabályok uralkodnak a cellában? Mitől lesz valaki "menő", "jógyerek" vagy éppenséggel "csicska"? Hogyan telik el 10 nap a zárkában? És 10 év?

A sokak által a Ludditák zenekar frontembereként megismert, sokszínű Fiáth Titanillával készítettünk interjút, aki börtönpszichológusként és egyúttal kulturális antropológusként követi végig az elítéltek mindennapjait, viselkedését és különösképpen lelki küzdelmeiket. Munkája során tapasztalt élményeit és tudományos megfigyeléseit osztja meg lebilincselő könyvében, amellyel olvasóink most közelebbről is megismerkedhetnek, a Háttér Kiadó jóvoltából.

Mennyire szokott elkerekedni az emberek szeme, amikor megtudják, hogy börtönpszichológusként (is) dolgozol?

Vegyesek a reakciók: vannak, akik azonnal a munka veszélyességére kérdeznek rá, másokat a "sztárbűnözők" mindennapjai érdekelnek. Én már annyira megszoktam, hogy teljesen hétköznapi közegként tekintek a munkahelyemre.

Hogyan lehet elképzelni egy börtönpszichológus munkáját? Neked voltak-e előzetes elvárásaid, és miben volt más a tapasztalt valóság?

Mivel mindenképp klinikai területen szerettem volna dolgozni, olyan helyet kerestem, ahol elsősorban a terápiás munka áll a középpontban. Többé-kevésbé bejött a számításom: a börtönben egyéni és csoportos terápiákra, krízisintervencióra, tanácsadásra vagy hosszabb vélemények elkészítésére is lehetőség nyílik. Amivel nehezebb megbirkózni, az a fogvatartottak játszmáinak felismerése, az őszintétlenség kezelése, illetve a kliens felé irányuló feltétel nélküli elfogadás között feszülő ellentét.

Milyen nehézségeket jelent nőként dolgozni egy börtönben? Mennyire gyakoriak az inzultusok és a kifejezetten veszélyes szituációk? Mik a lehetőségeid ilyen esetekben?

Nem érzem magam nagyobb veszélyben, mint amikor pszichiátriai osztályon dolgoztam, ahol pszichotikus betegeket is kezeltek, és "őrök" sem voltak. A nőiségnek többnyire az előnyös oldalait tapasztalom: a hagyományos nemi szerepekhez ragaszkodó fogvatartottak sokszor könnyebben nyílnak meg nők előtt, akiket az "érzelmek és a kapcsolatok specialistáinak" tartanak.

Fegyencek között valószínűleg egyébként is több akadállyal kell számolnia egy pszichológusnak. Mennyire nehéz kiépíteni a bizalmat egy ilyen környezetben? Mit mondanál, milyen a rabok jellemző hozzáállása, amikor először ülnek Veled szemben, és hogyan tud változni a terápiás kapcsolat?

A börtönszemélyzet tagjaként valóban nehéz elhitetni az emberekkel, hogy létezik "pszichológusi titoktartás", és nem származik hátrányuk abból, ha őszinték. Ezzel a problémával szinte minden egyes új kliens esetében meg kell küzdeni, ugyanakkor ha azt látják az emberek, hogy bizonyos, nagy tiszteletnek örvendő társaik is rendszeresen járnak pszichológushoz, akkor könnyebben elfogadják, hogy nekik sem eshet bántódásuk (vagyis a titkaik titkok maradnak). Női fogvatartottakkal általában könnyebb jó kapcsolatot kiépíteni, és hamarabb megértik azt is, hogy mit és hogyan profitálhatnak egy egyszerű beszélgetésből. Férfiaknál gyakoribb, hogy a pszichológust afféle "általános jótevőként" fogják fel, aki olyan gyakorlati ügyintézésben lesz majd a segítségükre, mint a zárkacsere, a munkába állítás és egyéb praktikus dolgok intézése, amelyekbe egyébként nem szólhatunk bele.

Szerinted pszichológiailag mi jelenti a legnagyobb kihívást egy elítélt számára? Milyenek lehetnek a mindennapi céljai, illetve a hosszú távú motivációi annak, akit mondjuk évtizedekre elítéltek?

Azt szokták mondani a fogvatartottak, hogy "nem a börtönt nehéz elviselni, hanem az embereket". A különböző értékrenddel, szokásokkal rendelkező társakhoz vagy a börtönbeli szubkultúrákhoz való igazodás általában óriási energiákat emészt fel. Sokat segít – a hosszabb idő strukturálásában és az "értelmes időtöltés" elfogadásában is –, ha a fogvatartott a mindennapok túlélése mellett hosszabb távú célokat is kitűz magának. Ilyen például a nyelvvizsga, az érettségi bizonyítvány vagy valamilyen szakképesítés megszerzése, a testedzés vagy a meglévő kapcsolatok elmélyítése, esetleg újak kialakítása.

titakönyv.png A Börtönkönyv alcíme: „Kulturális antropológia a rácsok mögött”. Milyen nézőpontból íródott a könyv? Valóban lehetséges antropológus módjára, igazi résztvevő megfigyelőként beépülni a börtön kultúrájába, vagy inkább az egyéni élettörténetekből áll össze egy nagyobb kép?

Az antropológiai börtönkutatások számos különböző stratégiával élnek. Akadt kutató, aki börtönőrként helyezkedett el, és úgy vizsgálta a fegyintézetek mindennapi életét, mások évekig interjúztak fogvatartottakkal, illetve nemrég megjelent egy gyűjteményes kötet is, amelyet szociológia szakon végzett amerikai elítéltek / volt elítéltek írtak. Én az első utat választottam, vagyis a személyzet tagjaként próbálom megfigyelni az intézetek mindennapi életét. A könyvemben nem igazán találhatók "élettörténetek". Inkább a mindennapi élet antropológiája érdekelt, olyasmik, mint hogy hogyan függ össze a térhasználat az elítélt-hierarchiában betöltött pozícióval, milyen ételeket készítenek el mindenféle legális és illegális eszköz segítségével az emberek zárkákon, hogyan kategorizálják egymást – pl. mitől függ, mikor tartanak cigánynak valakit, és mikor vonják vissza ezt a minősítést –, mi számít férfias és nőies viselkedésnek, különösen azokban az esetekben, amikor valaki a biológiai nemével ellentétes identitásúnak vallja magát és így tovább.

Mire számíthat az olvasó? Kiknek ajánlanád a könyvet?

Igyekeztem "sztorizósan" írni, vagyis száraz tudományos eszmefuttatások helyett inkább a börtön mindennapi működése során tapasztalt súrlódások és konfliktusok álltak az érdeklődésem középpontjában. Azt hiszem, viszonylag könnyen olvasható (például több elítélt is elolvasta már, és alapvetően pozitívak a visszajelzések). Hogy kinek ajánlanám? Nagyon örültem, amikor egy kismamablog szerzője azt írta, hogy számos hasonlóságot talált a saját időélménye és időkezelése, illetve a fogvatartottak stratégiái között. Azt hiszem, a jó antropológiai írások azok, amelyek nemcsak távoli kultúrákat hoznak közelebb hozzánk, hanem az olvasás végeztével úgy érezzük, hogy a sajátunkat is jobban értjük.

--- Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket itt ---

 





A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr105432616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.