Franz Kafka – emberi lélek a sorok között

2013. július 04. - Horváth Julia

Kafkát olvasni nem egy könnyed délutáni időtöltés, kikapcsolódás. Nem fellélegzés, nem szórakozás. Mégis zseniális íróként tartják számon, aki kiérdemelte, hogy a világirodalom nagyjainak kerekasztalánál foglalhasson helyet. Halála előtt azzal a kéréssel fordult szeretteihez – elsősorban Dora Dymant-hoz, társához és támaszához, valamint Max Brod-hoz, barátjához -, hogy semmisítsék meg műveit. Barátja azonban nem tett eleget e kérésnek, és kiadatta munkáit, lehetővé téve ezáltal, hogy nyomuk maradhasson, és hatást gyakorolhassanak az utókorra. Azóta számos művészt ihlettek meg alkotásai, és annál is több olvasót gondolkodtattak el.

Kafka 1883. július 3-án, 130 éve született Prágában, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában. Szülővárosa egy egész múzeumot kínál az érdeklődők számára, amelyben megismerkedhetnek a kiváló íróval, a tisztelettudó és csendes hivatalnokkal, a szorongó természetű kisfiúval, a meggyötört testű és lelkű fiatalemberrel, a világában helyét és szerepét kereső prágai német zsidóval, a társra vágyó, de magányos természetű férfivel, múltjával és jövőjével, és mindennel, ami Kafkává tette őt. Ha az ember a híres prágai óraművel (Orloj) szemben állva balra pillant, ráláthat arra a házra, amelyben a kis Kafka élt családjával éveken át.

Világképe, amely egyszerre foglalja magába önmagát, a környezetében élő személyeket, a társadalmat és a jövőt, talán egy sötét és átláthatatlan útvesztőhöz hasonlítható leginkább, amely rémálomszerű képekkel lepi meg a kiutat kereső egyént egy-egy rosszul választott fordulóban. Add föl! (Gibs auf!) című rövid írásában egy ehhez hasonló érzés sejlik fel, s ezen állapot szinte az összes művében fellelhető (ld. Az átváltozás, A per, A kastély, Amerika). 

Szorongó kisfiúból lett depressziós író

A háztól az iskoláig tartó utat is félve és rettegve megtevő vékony alkatú, gyenge fiú szorongásai egészen haláláig (1924) elkísérték őt, csupán más-más köntösbe bújva jelent meg előtte a félelem-érzés élete különböző szakaszaiban. Társult hozzá bűntudat, elidegenedettség, tehetetlenség, bizonytalanság, s olykor a pszichózis határát súrolva mérleghintázott álom és ébrenlét között. Csalódott önmagában, alkalmatlannak érezte személyét mind a társasághoz, mind a teljesítményhez, mind a házassághoz, mind az élethez. Egy alkalommal komolyan fontolóra vette az öngyilkosságot is mint szabadulási lehetőséget. Nehezen illeszkedett be a társadalomba és a kisebb közösségekbe. Pszichés problémái szomatikus tünetekben is megmutatkoztak (alvászavar, emésztési problémák). Korán jelentkeztek nála a tbc jelei, amely végül 41 éves korában a halálához vezetett. E szemüveget felhelyezve világosabbá válik számunkra mindaz, amit alkotott. Megértjük az alkotásain átszűrődő magányt, elidegenedettség érzést, szorongó létbizonytalanságot, céltalanságot, a bizarrériákat és a szürreális elemeket, valamint a rémálomszerű képeket.

 

A pszichoanalízis és a zsarnok apa

Bár kiskorától fogva szorongó természetű emberként tekintettek rá, környezete és tapasztalatai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elhatalmasodjanak rajta a negatív érzések. Rányomta bélyegét az egzisztencializmusból és a korából fakadó létbizonytalanság, hatást gyakorolt rá társadalmi helyzete (zsidó volt a keresztények között és német a csehek között), valamint meghatározta személyiségét családjában betöltött szerepe, azon belül is elsősorban édesapjával való kapcsolata. Kafkához eljutott Freud munkásságának szele, és rendkívüli érdeklődést mutatott a pszichoanalízis iránt. Olyannyira, hogy mély önreflexióba kezdett, és elemezni próbálta apjával való kapcsolatát. Apjához írott terjedelmes levelében – amelyet ma irodalmi műként tartanak számon Levél Apámhoz címmel – feltárja érzelmeit (fájdalmát, keserűségét, félelmeit, dühét) és gondolatait, ítéleteit.

„A világ (…) három részre oszlott, az egyikben én éltem, a rabszolga, olyan törvények alatt, amelyeket csak nekem találtak ki, és amelyeknek ráadásul, nem tudtam, miért, sohasem bírtam teljesen megfelelni; aztán ott volt a másik világ, végtelenül távol az enyémtől, ebben éltél Te, kormányoztál, parancsot osztogattál és mérgelődtél, hogy nem teljesítik – s volt végül egy harmadik világ, ahol a többi ember élt, boldogan, szabadon, parancsok és engedelmeskedés nélkül…”

Nem csupán irodalmi szempontból fantasztikus ez a levél, hanem pszichológiailag is. Jelzi a múlt eseményeinek feldolgozására tett kísérletet. A múlt azonban olyannyira nehéz, és annyira mélyen rányomta bélyegét személyiségére, hogy egyedül ezzel nem lett volna képes megbirkózni.

„Néha magam elé képzelem kiterítve a Föld térképét, és Téged, amint keresztbe fekszel rajta. S ilyenkor úgy érzem, mintha életem számára csak olyan vidékek jöhetnének számításba, amelyeket nem fedsz el, vagy amelyek nincsenek birodalmadon belül. S ilyen vidék – a Te nagyságodról alkotott elképzelésemnek megfelelően – nem sok van, s azok se nagyon vigasztalók…”

Kafka azért oly nagyszerű, mert mélyen fekvő és nehéz lelki tartalmait, szenvedéseit, szorongását és az ebből építkező világképét felhasználva képes volt irodalmat csinálni. Bár nehezen illeszkedett be a közösségbe, hagyott hátra maga után egy kulcsot (a munkásságát), amely segít közelebb kerülni hozzá, megérteni őt és világát.

 

 

Források:

Franz Kafka Museum, Praha

Franz Kafka: Levél Apámhoz (Szabó Ede fordítása)

Gerlinger L. (2012). Franz Kafka betegsége és világképe. In. Szellem és Kultúra. 22 (4) 316-320.

 

Képek:

www.muladarnews.com

www.dixikon.se

 

--- Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket itt ---

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr295390180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.