Amikor anya kimegy a szobából…

2013. július 02. - John Balázs


Ma már természetesnek tűnik, ha mondjuk „párkapcsolati kötődésről” beszélünk. Az emberek keresik mások közelségét, és csakúgy, mint a gyerekek, a felnőttek is vágynak egy stabil kapcsolatra: egy olyan személyre, akire számíthatnak, és akivel együtt könnyebben leküzdhetők a váratlan kihívások. Hosszú út vezetett azonban a kötődés mai szemléletéhez, az anyamelltől a belső munkamodellen át a felnőtt kötődési stílusokig. Ennek a hosszú útnak egy fontos állomását jelentették Mary Ainsworth gondolatai.

„Olvastam egy könyvet a gimiben…”

ainsworth.jpg

Apja gyorsírónak szánta, de Mary Dinsmore Salter végül ezt a képességét is, csakúgy, mint kreativitását és elszántságát, a pszichológia területén kamatoztatta. Ehhez egy életvezetésről szóló könyv adta meg a kezdőlökést, amely rádöbbentette Mary-t, hogy az ember közérzetét nem feltétlen külső okok határozzák meg, és hogy érdemes „befelé is nézni”. A mindössze tizenhat éves diáklányt rögtön magával ragadta az a lelkesedés, amely átjárta az egyetemet – a meggyőződés, hogy a pszichológia tudománya képes jobbá tenni az emberek életét.

Tettvágyát jól mutatja, hogy miután megírta disszertációját, a II. világháború idején csatlakozott a katonasághoz, hogy pszichológusként segédkezzen. A háború szomorú, de fontos tanulságokkal szolgált a pszichológia számára. A szüleiktől elszakadt gyermekek viselkedése például sok fejtörést okozott a kórházaknak és különböző intézményeknek. John Bowlby, a kötődéselmélet másik meghatározó figurája Londonban dolgozott hasonló sorsú gyerekekkel, épp amikor a frissen férjezett Mary Ainsworth Kanadából a brit fővárosba költözött.

Mary hamar egy kutatócsoportban dolgozott Bowlby-val, akire mesterként tekintett, ám eleinte fenntartással fogadta úttörő nézeteit, amellyel magyarázni próbálta a szüleiket nélkülöző gyermekek szélsőséges szorongását. A korabeli analitikus és tanuláselméleti felfogás úgy tartotta ugyanis, hogy a csecsemő azért kötődik anyjához, mert az kielégíti éhségét és egyéb alapvető szükségleteit. Bowlby ennél árnyaltabb elmélettel igyekezte magyarázni az anya-gyerek kapcsolat jelentőségét, és Konrad Lorenz nyomán egy etológiai-evolúciós modellben gondolkodott.

Az élet Ugandában…

Ainsworth, aki nemrég még arra figyelmeztette Bowlby-t, hogy nézetei könnyen tönkre tehetik hírnevét, hamarosan belátta, hogy a meglévő elméletek, melyekhez addig ő maga is ragaszkodott, nem képesek kielégítő módon leírni a gyermekek anyjukhoz való kötődését. Ehhez a fordulathoz nagyban hozzájárult mindaz, amit ugandai tartózkodása alatt tapasztalt. Eredetileg férjét kísérte Kampalába, ahol azonban megragadta az alkalmat, hogy a környező falvakban tanulmányozza a helyi asszonyok és gyermekeik mindennapi kapcsolatát.

Itt figyelt fel először az „anya mint biztos bázis” jelenségre. Azt vette észre, hogy azok a gyerekek, akiknek a panaszaira anyjuk törődéssel reagált, bátran indultak a körülöttük lévő világ felfedezésére. Ha valami ismeretlen dologgal találkoztak, mindig számíthattak az anyára, mint biztos pontra, akihez visszatérhettek. Ainsworth szerint épp ezért azt vallotta, hogy a sírásra való érzékeny anyai reakció nem hátráltatja a csecsemő önállósodását, sőt: éppen a szülői segítségben bizonytalan gyermek az, aki anyja nyakán csüng, és nem mer elmozdulni mellőle.

Sírás és gyorsírás

Megfigyelését a tanuláselmélet hívei kétkedve fogadták: „hogy lehet az, hogy kevesebbet sírtak azok a gyerekek, akiket az anyjuk figyelemmel jutalmazott a sírásért?” – hangzott a felvetés. A kritikák hatására Ainsworth úgy határozott, tovább kutat, ezúttal városi környezetben, kiforrottabb módszerekkel.

Hogy a gyermekek kötődésének megítélését objektívvé tegye, viselkedéskatalógust dolgozott ki, melyek egyes elemeit független bírálók is megítélhetik (pl: sírás az anya távollétében; az anya követése; üdvözlő mosoly stb.).

stenogr.jpg

Kiképzett munkatársaival azután 26 önként jelentkező családhoz látogattak el, a gyermek születése előtt, illetve után, egészen egyéves koráig. A résztvevő megfigyelések (havonta négy óra) elég gyakoriak és hosszúak voltak ahhoz, hogy végül valódi képet kapjanak anya és gyermek kapcsolatáról. Ainsworth továbbá ügyelt a részletekre és a helyzetek egyediségére: gyorsírás segítségével minden történésről részletes, percre pontos leírások készültek, melyet a látogatás után hangfelvételre is felmondtak, nehogy kimaradjon valami, ami fontos lehet.

Az idegen helyzet

A kutatásba bevont anya-gyerek párok végül részt vettek abban a kísérletben, amelyről Ainsworth igazán elhíresült. Az „idegen helyzet” lényege, hogy megmutassa, hogyan reagál a gyermek arra, ha édesanyja rövid időre magára hagyja egy játékokkal teli szobában, egy frissen megismert felnőtt társaságában (majd nélküle). Ehhez az ötletet részben Harlow ismert kísérlete adhatta, ahol fiatal rhesus-majmok bátrabban fedeztek fel egy játékokkal teli teret, ha egy puha anyaggal bevont drótmajom („szőranya”) társaságában voltak, mintha egy csupasz, de táplálékot adó „drótanya” volt jelen (ez szintén amellett szól, hogy a kötődés nem pusztán az alapvető szükségletek kielégítése körül forog).

keppp.bmp

Ainsworth a tapasztaltak alapján három kötődési típust írt le. Biztonságos kötődésről beszélhetünk, ha a gyermek a kezdeti ijedtség után örömmel fogadja anyja visszatértét, és keresi vele a kapcsolatot. A bizonytalanul kötődő gyermekek két típusa az alaphelyzetben is jobban szorongott, és kevésbé érdeklődött a játékok iránt. A szorongó-elkerülő kötődésű gyermek emellett nem mutat különösebb reakciót, amikor anyja elhagyja a szobát, és inkább elhúzódik tőle, amikor visszajön. A szorongó-ellenálló (ambivalens) típushoz azok a gyerekek tartoztak, akik nagyon érzékenyen reagáltak az anya távozására, ugyanakkor dühöt és sértettséget mutattak, amikor újra látták őt, amellett, hogy keresték a közelségét.

Az otthoni megfigyelések eredményeivel egyeztetve a kísérlet bizonyította Ainsworth feltételezését, miszerint a biztosan kötődő gyermekek édesanyjai voltak azok, akik jó értelemben véve a legérzékenyebben törődtek csecsemőjükkel az első három hónapban. Az elkerülő kötődéshez nagyban hozzájárulhat az, ha az anya elutasítja gyermeke viselkedését, különösen a közeli testi kontaktus iránti igényét. Az ambivalens gyermekek édesanyjai pedig meglehetősen következetlen módon reagáltak gyermekük jelzéseire: hol törődéssel, hol pedig figyelmen kívül hagyással vagy elutasítással.

Az idegen helyzet ezt követően sok más kutatás modelljeként szolgált, és a kötődés felmérésének közkedvelt módszere lett. Mary Ainsworth azonban csalódottan tapasztalta, hogy a kutatási módszer iránti lelkesedés egyben az otthoni megfigyelések elhanyagolásával is járt. Talán az autodidakta antropológus beszélt belőle, amikor hangsúlyozta, hogy a természetes környezetben végzett terepmunka nehezen pótolható mással, és hogy az ettől való elfordulást nem tartja bölcs lépésnek.

---

Felhasznált irodalom: Bretherton, I. (2003). Mary Ainsworth: Insightful observer and courageous theoretician. In G. A.. Kimble and M Wertheimer (Eds.), Portraits of pioneers in psychology (vol. 5). Washington, D.C.: American Psychological Association.

Fotó: Balla Csönge, davidsonfilms.com, illetve pages.pomona.edu

--- Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket itt ---

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr205388145

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.