Ahogy arról már korábban írtunk, a #MeToo-kampány láncreakció-szerű történései után az „Érintettek” című alkotói projekt most lehetőséget kínál arra, hogy kicsit más módon tekintsünk rá az elmúlt időszak egyik legfontosabb és legfelkavaróbb témájára, a szexualitással és intimitással kapcsolatos határátlépésekre. A bárki számára nyitott felhívás köré épülő kiállítás szervezőivel, Boros Ilonával, Csanaky Szilviával, Holbis Emőkével és Muth Verával beszélgettünk.
Sok minden történt az elmúlt néhány hónapban a #MeToo-kampány kapcsán. Visszatekintve Ti hogyan éltétek meg ezt az időszakot?
Cs.Sz.: Érdekes volt, hogy több ismerősömmel együtt azt éreztük, hogy más közösségi ügyektől eltérően erről a jelenségről nehéz egyértelmű véleményt formálni. Nagyon összetett témának éreztem, aminek a látható része az volt, hogy ki osztja meg a közösségi oldalakon, hogy érintett a témában, ki reagál, és ki nem.
De bármelyik oldalnak az érzelmi hátteréről kevés derült ki.
Talán ezért is történhetett, hogy mintha elcsúszások jöttek volna létre a kommunikációban – mondjuk utólagos magyarázkodás az egyik, vagy éppen áldozathibáztatás a másik oldalon. És emiatt nekem sok esetben nem volt egyértelmű, hogy a kampány eredeti célja megvalósul-e. Viszont az is feltűnt, hogy akik bővebben írtak arról, hogy mit éltek át, abban nagyon sok volt a közös pont – az önhibáztatás, a szégyen, a hallgatás...
M.V.: Igen... Miközben én alapvetően egyetértettem a kezdeményezéssel, érezhető volt, hogy már csak a témával kapcsolatos megszólaláshoz is társul egy nagyon erős közösségi dinamika. Mintha a felvállalás gesztusa valahogy megismételné azt a kiszolgáltatottság-élményt, amit egyszer már megtapasztaltak a történetek elszenvedői. A médiából ismert ügyek kapcsán pedig az is érezhető volt, hogy mennyire nehéz bármelyik oldalról is reagálni egy-egy helyzetben... hogy mindenki kereste a határt, amíg még védheti egy kollégáját vagy barátját, aki valamilyen módon visszaélt egy helyzettel... hogy hogyan változott meg az emberek viselkedése és kommunikációja egy-egy kirobbanó botrány után...
Szóval a vegyes érzések mellett mintha szakmai jellegű szempontok és kérdések is felmerültek volna bennetek...
Cs.Sz.: Többen segítő foglalkozásunkból adódóan dolgozunk érintett emberekkel, úgyhogy nyilván ilyen szempontból is elgondolkodtatott minket a téma... De azt szeretnénk leszögezni, hogy nem vagyunk szakértők az abúzussal kapcsolatos kérdésekben. A motiváció talán mindegyikünknél inkább az volt, hogy foglalkozzunk a témával, hogy jobban megértsük a rétegeit.
B.I.: Igen... részemről egyrészt nagyon fontosnak tartottam, hogy végre elindult valamilyen közbeszéd a régóta eltussolt, de közben a közviszonyokat mélyen átható társadalmi egyenlőtlenségről, és a patriarchális működési mintákról. Ugyanakkor a konkrét kampány kapcsán hiányoltam a téma érzékenységét, mélységét és diverzitását is bemutató látásmódot, amit reményeim szerint ezzel a projekttel viszont be tudunk mutatni – ha csak egy apró keresztmetszetét is a nagy egésznek.
Akkor a projektről: pontosan miről is van szó, és hogyan illeszkedik az ötlet az említett eseményekhez?
H.E.: A felhívásunk lényege, hogy – névvel vagy név nélkül – bárki beküldhet olyan képi vagy szöveges alkotást, amely bármilyen szemszögből kapcsolódik a zaklatás, az erőszak, a szexuális visszaélések témájához. A február végéig beérkező teljes anyagot azután március 22-én egy kiállítás formájában tervezzük bemutatni. Korábban is részt vettem társadalmi témájú művészeti projektekben, ahol tabunak számító témákkal is foglalkoztunk. Az abúzus olyan témakör, amiről még csak suttogva merünk beszélni, Magyarországon különösen. Pont ezért hiszem azt, hogy fontos minden alkalmat megragadni, hogy felhívjuk rá a figyelmet – mert sokkal nagyobb számban megtörténik, mint gondolnánk.
Másrészről pedig, ha a projekt elindíthat valamit, ami segíti a megértést és a gyógyulást, akkor már megérte.
A gyógyulás kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy mennyire lehet úgy tekinteni a projektre mint egyfajta művészetterápiás lehetőségre?
Cs.Sz.: Minden alkotófolyamattal együtt jár egy belső munka, és a traumát elszenvedők sokszor maguktól találnak rá az írásra vagy más alkotótevékenységre, mert az segíthet az élmények feldolgozásában. De a művészetterápiának mint módszernek megvannak a sajátos keretei, itt pedig erről nincsen szó. Ez egyébként dilemmát is okozott nekünk... mármint hogy ha alkotásra hívjuk az embereket, akkor mennyire kellene kísérnünk és segítenünk a folyamatot, ami szükségképpen bevonódással jár egy nehéz témába. A projekttel kapcsolatos dilemmáinkat Barna Csilla pszichoterapeutával és prof. Balázs Judittal beszéltük át.
M.V.: Igen... és Judit tanácsára létre is hoztunk egy e-mail címet, amit felváltva ellenőrzünk. Erre a címre bárki írhat, akiben a felhívás kapcsán megfogalmazódott, hogy segítségre lenne szüksége, mi pedig 24 órán belül válaszolunk. De alapvetően bízunk abban, hogy a projekt azokat fogja megszólítani, akik úgy érzik, hogy a saját történetükben már tartanak ott, hogy ilyen formában dolgozzanak a témával. És ha valaki kész erre, akkor az alkotás segítheti az egyéni életesemények feldolgozását. Sőt, a résztvevők a munkájukkal ahhoz is hozzájárulnak, hogy közösségként tudjunk előrelépni a közös gondolkodásban.
Valóban érdekes kérdés, hogy kiket szólít meg a projekt. A Ti részetekről volt valamilyen konkrétabb elképzelés vagy szándék ezzel kapcsolatban?
B.I.: A felhívás szövege úgy szól, hogy bárki küldhet anyagot, akit megérint a bántalmazás és a visszaélés témája. A cím sem csupán az abúzus áldozataira utal, hanem arra, hogy ez a társadalmi szintű jelenség valamilyen szinten mindenkit érint.
A teljes képhez hozzátartoznak az elszenvedők mellett a szemtanúk, a kívül maradók és az elkövetők is...
Cs.Sz.: Ráadásul az elkövetők nem egyszer maguk is korábbi áldozatai valamilyen bántalmazásnak, és ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mint ahogy azt is, hogy a szerepek nem kötöttek nemhez és életkorhoz. Mindenki volt valamikor gyerek, ami már önmagában egy kiszolgáltatott helyzetet és életszakaszt jelent. De felnőttként is kerülhet bárki olyan szituációba, ahol a hatalmi hierarchia vagy más erőviszonyok következtében sérülhet, megszégyenülhet. A kutatásokban és tanulmányokban is sokszor csak zárójelben szerepel, hogy egyébként férfiak is szenvednek el abúzust. Mi ezeket a kérdéseket nem szeretnénk zárójelbe tenni.
És ha a beérkező anyag valóban leképezné ezt a fajta összetettséget, az hogyan lenne kezelhető a kiállítás szervezésekor?
H.E.: A célunk tényleg az, hogy az alkotások révén minél teljesebb képet kapjunk a témáról. Így alapvetően nem szeretnénk semmilyen módon megszűrni a beérkező műveket. Sem esztétikai, sem más szempontból nem értékeljük őket, csak teret szeretnénk adni nekik. Az persze kérdés, hogy ha mondjuk provokatív vagy kifejezetten agresszív tartalmú anyagok érkeznek be, azt hogyan lehet kezelni.
Cs.Sz.: Ha például valaki emailben küld egy szöveget, ami felkavaró, akkor el tudom képzelni, hogy visszajelezzünk a beküldőnek arról, hogy azt gondoljuk, hogy ha a beküldött anyag ilyen formában megjelenne a kiállításon, az megterhelő lenne másoknak. És akkor ebből akár létrejöhet egy párbeszéd. De ha mondjuk egy anonim módon beküldött képről lenne szó, ott nincs lehetőség visszajelzésre, és a miénk lenne a felelősség.
M.V.: Ha erre kerülne sor, akkor lehet, hogy elkülönítenénk egy részt a kiállításon, ahol lehet tudni, hogy provokatív tartalmakkal találkozhat a látogató. Mindenesetre egyértelmű cél, hogy ne sérüljenek az emberek, és hogy biztonságos kereteket tudjunk teremteni a kiállítással. Miközben érezzük, hogy ez nagyon nehéz feladat, különösen akkor, ha valóban szeretnénk jobban megérteni, sőt, meg is jeleníteni egy olyan témát, ami éppen a határok átlépéséről és sérüléséről szól.
Mintha az lenne a kérdés, hogy kell-e tartani attól, hogy a bántalmazás dinamikája megjelenhet a művek szintjén is, mint ahogy megjelenhetett például a #MeToo-posztokra adott reakciókban is.
M.V.: Igen... másrészt viszont a támadó reakciókban sokszor a védekezést is tudom látni. Talán ez is volt a probléma a #MeToo-kampánnyal – hogy nagyon két táborra szakította az embereket. Egy ilyen hasítás keletkezhet például nemek mentén, és annak megvan az a veszélye, hogy hirtelen minden nőt lehetséges áldozatként, minden férfit pedig potenciális elkövetőként kezdünk észlelni. Ilyenkor pedig a férfiak könnyen érezhetik úgy, hogy védekezniük kell a rájuk ruházott támadó szerepből. És akkor egy ilyen közhangulatban képzeljük el, milyen lehet az, ha egy férfi korábban ráadásul áldozat volt...
Cs.Sz.: A helyzet tényleg bonyolult, de én is azt gondolom, hogy más dolog kommentelni egy közösségi oldalon, és más dolog alkotással készülni egy ilyen felhívásra.
Ha valaki átértékelt és megbánt egy korábbi helyzetet, és szeretne dolgozni ezzel, akkor annak teljes mértékben helye lehet ebben a projektben, és segítheti, hogy csökkenjen a mostani kommunikációs szakadék.
Lesz-e valamilyen folytatása a projektnek? Vannak-e további tervek?
H.E.: Szerintem mind a négyen olyanok vagyunk, hogy vannak társadalmi témák, amiket fontosnak gondolunk, és szeretnénk, ha minél több ilyen problémát tudnánk kreatív formában feldolgozni. Úgyhogy ha lesz folytatás, akkor nem feltétlenül csak ebben a témában gondolkodunk.
M.V.: Szerintem bizonyos szakmák képviselőinek majdhogynem feladata, hogy a közgondolkodásban részt vegyenek. Annyi olyan vélemény van, ami nagyon könnyen eljut nagyon sok emberhez, és amivel sokszor nehéz azonosulni. És fontos lenne, hogy például a segítő szakmák képviseljenek egy olyan álláspontot, ami árnyalhatja a gondolkodást, diskurzust teremthet, és előremozdíthatja a helyzetet.
B.I.: Folytatás mindig lehet, ami nagyban múlik azon, hogy kisebb-nagyobb közösségek hogyan reagálnak egy adott kezdeményezésre.
De még ha néha fölé is lövünk annak, ahol éppen társadalmilag tartunk, érdemes újra és újra nekifutni különböző témáknak, eltérő megközelítésekkel.
Cs.Sz.: Igen, még ha tudjuk is, hogy sokszor mennyire nehéz előrelépni egy adott témában, és hogy ez milyen sok szinten megjelenhet. Például egy koncertet hirdető facebook-eseményre könnyen kattintok rá, és jelzem, hogy érdekel, még ha keveset is tudok róla. De egy ilyen kiállítás esetében már valószínűleg sokkal több dilemma társul egy gombnyomáshoz is. A témát körülvevő bénultság akár egy ilyen apró mozzanatban is meg tud jelenni. De talán ugyanilyen apróságokkal is el lehet kezdeni oldani ezt a feszültséget.
További részletek a kiállításról és a részvételi lehetőségekről a kiállítás facebook-eseményén.
A képek Kumi Yamashita műveit ábrázolják.
Amennyiben úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, hívja az alábbi linken található segélyvonalak egyikét:
http://bantalmazas.hu/szervezetek
A NANE segély-telefonszáma 06-80-505-101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22ig ingyenesen hívható mobilról)
Tájékozódásért fordulhat a szervezőkhöz is e-mailben, melyre 24 órán belül válaszolnak: erintettek2017@gmail.com
--- Ha tetszett a bejegyzés, kövesd facebook-oldalunkat! ---
