A tökéletesség hajszolása nehezíti a döntéshozatalt

2016. augusztus 31. - Juhász Dániel

Valakit perfekcionizmusa, mást az önmagába vetett hite, megint mást pedig akár egy átélt trauma tart vissza attól, hogy döntsön. A döntésképtelenség állapota alkattól, személyiségtől és egyéni élettörténettől függ. Döntés és döntés között is van különbség, és ez így van rendjén, de a notórius halogatásnak és a döntéshelyzetek elkerülésének lelki okai is vannak.

tokeletesseg_illuzoioja_1.jpg

A döntéskényszer jelentős feszültséget és szorongást okozhat, a következményeket pedig nem mindig tudjuk megjósolni előre. Életünk olyan döntések sorozatából áll, amelyek között vannak könnyebbek és nehezebbek, de megfigyelhetjük azt is, hogy vannak, akikre jellemzőbb a döntésképtelenség vagy éppen a magabiztos döntéshozatal tulajdonsága.

“Magabiztos” - fontos egyből kiemelni az imént említett szót, amely talán a döntésképesség legmeghatározóbb faktora. A magabiztosság ugyanis pontosan azt az érzetet adja az embernek, hogy választásának érvényessége megkérdőjelezhetetlen, ezáltal megkönnyíti az elköteleződést valamely alternatíva irányába és megszületik a döntés. Persze ha csak idáig tartana a folyamat, talán ennek a cikknek sem kellene megszületnie. A döntéshelyzetek ugyan időben megelőzik a döntéshozatalt, de alapvetően a jövőre irányulnak. Az ember ugyan képtelen megjósolni a jövőt, de ez nem jelenti, hogy ne igyekezne minél jobban befolyásolni azt. Döntéseink ebben segítenek minket, feltéve ha képesek vagyunk meghozni azokat, és alkalmazkodni azok következményeihez.

“Alkalmazkodás” - egy szintén kiemelendő kifejezés, amelyen keresztül megérthetjük, hogy mi is zajlik ilyenkor. Pontosabban akkor, amikor esetleg kiderül, hogy döntésünk mást eredményezett, mint amire fel voltunk készülve. A döntésképtelenségre hajlamos emberek esetében ilyenkor

az alkalmazkodás kényszere kínkeserves érzésekkel, szorongással, önhibáztatással, esetleg önutálattal, szégyennel, bűntudattal járhat együtt, amely csak fokozza a bajt.

Ezek mind olyan érzések, amelyeket minden eszközzel igyekszünk elkerülni az életben, jelen esetben például azzal, hogy halogatjuk a döntéshozatalt a “jobb félni, mint megijedni” elv alapján. A döntésképesség spektrumának két végén tanyázók között a különbség leginkább az, hogy rossz döntések esetén, miként reagálnak az új helyzetre, és hogyan éreznek azzal és saját magukkal, mint döntéshozókkal kapcsolatban. Innen már csak egy lépés az önbizalom témája, amely igencsak meghatározó a tudattalan döntéshozatali folyamatok hátterében. Önbizalmunk alapja ugyanis az a tudat,

hogy tudjuk kik vagyunk, hogy azok is maradunk és ez megnyugvással tölt el minket, függetlenül attól, hogy éppen mi történik velünk.

Az önbizalommal teli ember ezért kevésbé fél döntései következményeitől, mert hisz benne, hogy képes lesz alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és az új akadályokat is le tudja küzdeni majd. Ezáltal a jövőt tárgyilagosan tudja elemezni és döntése meghozatala után a múltbeli hibázásai helyett inkább a jelennel foglalkozik és alkalmazkodik hozzá. Mindez elképzelhetetlen lenne anélkül, hogy az ember biztos legyen saját magában és hatékonyságában. A döntések meghozatalához bátorság kell, ám a döntésképtelenség állapotában átélt szorongások elbizonytalanítják a személyt, növelik a tétet és bátortalanságot eredményeznek, ennek következménye pedig hosszas halogatás, szorongás és rágódás lesz.

Nem csoda, hogy a döntésképtelenség vizsgálatakor a pszichológusok mindig kiemelik a perfekcionizmus jelenségét is. A tökéletességre való törekvés mögött egy olyan túlkontrolláló attitűd lakozik, amelynek lényege, hogy az ember minden körülményt a befolyása alatt szeretne tartani, és képtelen mit kezdeni azzal,

hogy élete történéseire külső tényezők is befolyást gyakorolhatnak.

Ezt azzal tudja elérni, ha például tökéletes és megkérdőjelezhetetlen döntéseket hoz. Mivel ez a lehetetlen vállalkozás maradéktalanul szinte soha sem valósul meg, az ember ilyenkor rendkívüli fenyegetettséget élhet át, amely még inkább erősíti a kontroll iránti igényét. Az ilyen emberek számára, - stabil önértékelésük híján - a döntéshelyzetekben való hibázás ugyanis egész lényük és tökéletességük megkérdőjeleződéséhez vezethet, amely szégyent és önhibáztatást okoz.

tokeletesseg_illuzoioja_2.jpg

Mitől alakulhat ki?

A perfekcionizmus kialakulása tekintetében a kutatók leginkább olyan korai nárcisztikus sérüléseket feltételeznek, amelyek során a gyermekek azt élhették meg, hogy önállóan, egyedül kell megoldaniuk a stresszhelyzeteket, és jobb, ha nem várnak külső segítséget a felmerülő problémák megoldásához. Ez a kompenzációs stratégia felnőtt korban többek között abban nyilvánulhat meg, hogy az ember a környezetével való kapcsolatában

mindent, ami kiszámíthatatlan, illetve nem befolyásolható, szeretne uralma alá vonni.

Ennek következtében döntéseit sokáig halogatja, amikor pedig végre meghozza azokat, irreális elvárásokat támaszt saját maga és környezete irányába a megvalósulás tekintetében. Ha utólag kiderül, hogy nem sikerült meghozni a tökéletes döntést, akkor a perfekcionista ember vagy magát vagy a körülményeket vádolja és szélsőséges csalódást él át, amely negatív irányba befolyásolja a magával és a külvilággal fenntartott kapcsolatát, és később döntésképtelenséghez vezet.

A döntésképtelenség sok esetben a traumákon keresztülment személyekre is jellemző. Ebben az esetben az ember a trauma állapotát kiváltó extrém körülményekhez alkalmazkodva, a nem kritikus helyzeteket is veszélyesnek élheti meg, és a trauma újbóli bekövetkezésétől tartva, inkább elkerülő viselkedést mutat, hogy mindezt megelőzze. Ezzel jellemzően szintén együtt jár a kontroll iránti igény megnövekedése, és a döntések rendkívül kockázatossá válnak, így azok is elkerülendők lesznek.

Természetesen ez csak néhány a lehetséges magyarázatok közül, amelyek a döntésképtelenség hátterében állhatnak. Azt azonban fontos leszögezni, hogy az új helyzetekhez való rugalmas alkalmazkodás, a reális pozitív énkép, a magabiztosság és az ezzel együtt járó önbizalom hiánya nagy valószínűséggel kapcsolatban áll a döntésképtelenségre való hajlammal. Mindez azért jó hír, mert ezek a jellemzők mind módosíthatóak felnőttkorban is, függetlenül attól, hogy mikor és miért alakultak úgy, ahogy. Az önbizalom növelhető, énképünk alakítható és alkalmazkodni is meg tudunk tanulni, amennyiben megértjük a háttérben rejlő gátló tényezőket, túljutunk azokon vagy átdolgozzuk azokat. A pszichológia tudománya és gyakorlata pontosan ehhez kíván segítséget nyújtani.

Szerző: Juhász Dániel pszichológus

A cikk az Üzlet & Pszichológia 2016/1. számában jelent meg.
 

A bejegyzés trackback címe:

http://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6511650670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.