Vajon miért nem értenek a gyerekek a "szép szóból"?

2016. július 28. - Kirisits Bálint

Azok a megátalkodott kölykök – gondolják sokan, amikor gyermekük valamilyen "gaztettet" követett el. Ezek a csínytevések sokszor kizárólag a határok feszegetéséről szólnak, abból fakadóan, hogy a gyermek köré szőtt korlátok kezdik gúzsba kötni bontakozó személyiségét. Sok esetben azonban nem a lélek személyes territóriumáról van szó, hanem egész egyszerűen (pontosabban szólva bonyolultan) arról, hogy a gyermek még túl kicsi ahhoz, hogy egy-egy rosszaság elkövetésének körülményeit morális oldalról, a lelkiismeret iránytűjének segítségével tudja felmérni. Sokan pedig teljesen elkeseredünk, mert a tudományos székfoglalókat megszégyenítő alapossággal felépített hegyi beszédeink valahogy nem válnak be.

badass-kid.png

A hétköznapok rutinszerű sodrásában természetesen mindannyian arra vágyunk, hogy a dolgok flottul működjenek, ez azonban nem ilyen egyszerű. Nézzük meg az alapoktól indulva, hogy mire számíthatunk a cseperedő "ördögfiókákkal" kapcsolatban, hogy milyen fejlődési utat követ a lelkiismeret, tudományosabban szólva a felettes-én kialakulása.

A test fejlődése például egy többé-kevésbé meghatározott pályán halad. Persze ebben is lehetnek kisebb-nagyobb eltérések, összességében azonban egészen kiszámítható folyamatról van szó. Kúsznak, másznak, ülnek, állnak, járnak, építenek, rombolnak a gyerekek. Nem szükséges direkt tanítás ahhoz, hogy ezek a fejlődési robbanások megtörténjenek. A társas viselkedés normái azonban másképp működnek.

Bájos bőrbe csomagolt vademberek?

A gyerekeknek még nincsenek beható ismeretei az etikettről. Ahhoz, hogy kifinomult modorú emberekké váljanak, tanulásra van szükségük. A valódi tanulás pedig nem a megszégyenítés és a válogatott büntetések, hanem a tapasztalatok mentén zajlik. A gyermekkorban az önkontroll képessége hosszú ideig még teljesen kívül, a szülőknél – tágabb értelemben véve pedig a társadalom által közvetített normákban – van. A cél az, hogy szépen lassan ez a külső kontroll belsővé váljon, és a személyiség integráns részét képezze, anélkül, hogy ehhez lelki vagy akár fizikai sérüléseket kelljen szerezni. Ez azt jelenti, hogy nem jó úton haladunk,

ha a megszégyenítés és a verbális, vagy akár fizikai bántalmazás eszközeit alkalmazzuk.

Egyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk, hogy idővel a szülők által képviselt szabályrendszer átalakul lelkiismeretté, és befolyásolja a gyermek mindennapi viselkedését. A szülői intések kimondatlanul, a gondozó jelenléte nélkül, bűntudat formájában tiltanak bizonyos viselkedéseket. Bár mindez jól hangzik, öt, hat éves kor előtt normális esetben teljesen felesleges arra számítanunk, hogy az apuka lemezgyűjteménye biztonságban van, sőt, akinek jámbor háziállata van, megrökönyödve tapasztalja majd, hogy méretétől függetlenül a család legifjabb tagja valószínűleg elsősorban hátasállatnak használja majd.

A felelősségteljes, és lelkiismeret által vezérelt viselkedés teljes pompájában akkor mutatkozik meg, amikor a gyermek már eltávolodott szüleitől, tehát jó esetben a serdülőkor lezárulta után. Két éves kor körül, amikor már a beszéd is alakulóban van, a szülők sokszor már az említett hegyi beszédek mentén próbálják meg regulázni a kis utódot. Ne felejtsük el azonban, hogy a beszéd sem megy egyik napról a másikra, kezdetben csak hangok, szótagok, majd szavak és végül mondatok. A hosszúra nyújtott erkölcsi tanok éppen emiatt teljesen hatástalanok, hiszen mire a mondat végére értünk, az eleje homályba veszett.

sertodes_gyerek.jpg

Célszerű, rövid szeretetteljes tiltásokkal próbálkozni, és annyiszor ismételni, amennyiszer szükség van rá. Fontos, hogy ne a gyermeket ítéljük el, hanem viselkedését. Nem robotot akarunk gyártani, ezért erősen javasolt, hogy ne korlátozzunk minden létező apró cseprő kihágást, ne vegyük el tőle a felfedezés örömét. Inkább csak pásztorok legyünk, akik terelgetik az egyszemélyes nyájat. Ha a szakadék szélére kerülne, akkor egy megállj felszólítás, és szükség esetén eszeveszett rohanás és megragadás pont elég lesz.

Ebben az életkorban már néha tapasztalhatunk bűntudatos arcot egy-egy csínytevés után, de ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba, mert ilyenkor ez leginkább rólunk szól. Csak azért történt mindez, mert nekünk szeretnének megfelelni, örömet szerezni, és várják érte a dicséretet, egészen pontosan azért, hogy értünk képesek voltak legyőzni szüntelenül lüktető és bűnbe csábító ösztöneiket.

A vágyak, amelyek elsősorban vezérlik őket, még túl erősek ahhoz, hogy könnyűszerrel legyőzzék azokat. Ezt is tanulni kell tehát.

Sok türelmes szűlő megdöbbenve tapasztalja magán, hogy mennyire el tudja veszíteni a fejét, sőt mi több, korábban büszkén hangoztatta, hogy ő márpedig sosem üti meg a gyerekét, mégis rácsap a fenekére, kezére, néha az arcára ilyenkor. Ugyanolyan elemi erővel feszíti szét az indulat a szülőt, mint amilyen tudásszomjjal rántja le az asztalról a gyermeke a teáskannát. A túl sok nem, és erős tiltás helyett nem árt alternatív megoldásokat keresni. Elképzelhető például, hogy az apukának van olyan lemeze, ami tulajdonképpen már nem is annyira fontos, ilyen esetben érdemes lehet a-kecske-is-jól-lakik-és-a-káposzta-is-megmarad elvét alkalmazni. Így valamennyire kielégítjük a gyermek vágyát, de egy határt is kijelölünk a számára: Ezek apa lemezei, ez pedig a tiéd. A többi féltve őrzött kincset ettől függetlenül nem árt eldugni, mert biztosan kijelenthetjük, hogy egy jó darabig nincsenek biztonságban.

Vannak ennél sokkal komolyabb területei az életnek, ahol viszont nincsenek kompromisszumok. Egy testvér születése sokszor rendkívül nagy feszültséget generál az idősebb testvérben.  Ha az említett idősebb testvér még csak szintén pár éves, előfordul, hogy agresszióját nem szavakban éli ki, hanem tettlegességben. Játékos formában, a feszültséget kanalizálhatjuk és ráirányíthatjuk egy játékbabára, azt viszont semmiképpen sem hagyhatjuk, hogy a testvérét bántsa, ahogy azt sem várhatjuk el, hogy a féltékenysége egyik pillanatról a másikra megszűnjön.

Óvodáskor végén, kisiskolás kor elején az ellenőrző rendszer már többé-kevésbé automatikusan működik, az érzelem-vezérelt irányítást átveszi a racionális gondolkodás, jó esetben tehát a lelkiismeret még a "gaztett" elkövetése előtt blokkolja a cselekvést.

Azonban ahogy a túlzott szigor sem vezet jóra, úgy az indokolatlan engedékenység sem hatásos.

kid_in_crown_0.jpg

Közhelyes, de sajnos igaz, hogy fontos megtalálni az arany középutat, máskülönben könnyen elidegenedhetnek a család tagjai egymástól. Sokszor, a modern kor szellemében, még egy nyolc éves gyereknek is elnézzük a dühkitöréseit, fizikai agresszióját, holott az értelmi és érzelmi szintjét tekintve tudjuk, hogy már túl kéne lennie ezen a fajta kifejezésmódon.

Ebből is jól látszik, hogy a morális fejlődés, morális megítélés alá tartozik. Jó érzék és folyamatos önvizsgálat kell ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, hogy mikor van szükség kompromisszumokra, mikor tiltásra és mikor lehet szabadjára engedni a felfedezés örömét, ami sokszor rombolás formájában nyilvánul meg. A beszéd és gondolkodás kialakulása előtt a gyermek fizikai eszközökkel vezeti le indulatait, a harmadik életév után azonban fokozatosan átveszi az értelem a cselekvések helyét. Az életkor figyelembe vétele a neveléssel kapcsolatos kérdések területén alapérvényű szabálynak tekinthető. Ne várjunk túl korán túl sokat, de azt se hagyjuk, hogy a gyermek érzelmi és értelmi képességeitől elmaradjanak elvárásaink.

Forrás: Fraiberg S.H. (2005): Varázsos évek. Budapest: Park Kiadó

A cikk szerzője: Kirisits Bálint pszichológus

A bejegyzés trackback címe:

http://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr958905174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.