Feldolgozni a lehetetlent? Így öröklődnek traumáink

2015. január 25. - Juhász Dániel

Az életben néha vannak olyan kihívások, amelyek meghaladják az erőnket. Ilyenek a traumatikus élmények, amelyekkel időnként lehetetlen feladatnak tűnik megküzdeni, és sajnos nem is mindig sikerül. A legújabb kutatások szerint a feldolgozatlan traumák generációról-generációra, automatikusan továbbadódnak. Az öröklődés mechanizmusáról keveset tudunk, de bizonyos, hogy a genetika itt is kikerülhetetlen tényező. A traumák öröklődésének ténye sok kérdést von maga után. Például azt, hogy milyen mechanizmusokon keresztül megy végbe ez a folyamat, illetve hogy mi van akkor, ha valakit úgy ér a halál, hogy traumatikus élményei feldolgozatlanul maradtak?

Nincs mese, a befejezetlen lelki munkát ilyenkor valaki másnak kell elvégezni: az utódoknak.

Ez érthető, de vajon hogyan lehetséges az, hogy valaki egy olyan traumatikus élményt dolgozzon fel, amely ugyan ott él benne, de önmaga sosem élte át? Egyáltalán miként lehet felismerni a konkrét traumákat az igencsak összetett pszichés tünetegyüttesek mögött?

torottuveg_trauma.jpg

Ezekkel a dilemmákkal számtalan kutató, pszichoterapeuta és segítő szakember foglalkozik manapság, akik egyre érdekesebb elméletekkel állnak elő. Például a Magyar Szomato-pszichoterápiás Egyesület tagjai is aktívan keresik a válaszokat, és 2014 végén egy egész napos konferenciát is szenteltek a témának, amelynek címe a következő volt: A transzgenerációs traumák tünethordozói: a társadalom és az egyén. A konferencián számos téma előkerült a traumatizált szülők gyermekekre gyakorolt hatásaitól kezdve a magyar társadalom általános, “traumatizált dinamikára” való beállítódásáig. Ami számunkra azonban a legérdekesebb volt, az a genetika, illetve a környezeti hatások sajátos kölcsönhatása, amely a traumák öröklődését hivatott magyarázni, illetve segít megérteni az ezzel járó lelki folyamatokat is.

A konferencián többek közt a következők derültek ki a témával kapcsolatban:

»» A traumák generációról-generációra továbbadódnak.

»» A traumatikus élmények időről-időre felbukkannak a traumatizált személyek életében, de a feldolgozás legtöbbször nem történik meg.

»» Így a tünetek fennmaradnak, vagy legalábbis felbukkannak újabb és újabb testi-lelki panaszok formájában.

»» Az úgynevezett génexpresszió (génkifejeződés) folyamata során adódnak tovább az előző generációk génjei által hordozott kulturális információk, amelyeknek részét képezik transzgenerációs traumáink, illetve a traumatizált lelki működésünk mintázatai is.

»» A gyermekeinket körülvevő szocializációs közeg elsődleges formája a szüleinkkel kialakított kapcsolat, amelyben tudattalan folyamatokon keresztül továbbadódnak a fent említett traumatizált működésmódok, vagyis a trauma által meghatározott lelki mintázatok, amelyeket a gyermek az elsődleges gondozóval kialakított kapcsolatban fejlődve belsővé tesz és tovább hordoz.

A szülők által hordozott trauma tehát ösztönösen, a szülők által tudattalanul továbbadott mintákon, érzelmi reakciókon és diszfunkcionális sémákon keresztül épül be a gyermekek lelki világába, akiknél ezek ugyanolyan mértékű komplikációkat okozhatnak életük bármely szakaszában, mint ahogy szüleik esetében is okoztak. Gyakran megesik, hogy a súlyosan traumatizált felmenőkkel rendelkező személyek pszichoterápiájában a megoldás kulcsa végül az örökölt traumák felismerése lesz. Ilyen esetekben az ehhez kapcsolódó érzelmek, tudattalan terhek feldolgozása, majd az örökölt mintázatok megváltoztatása jelenthet gyógyírt akár olyan hétköznapi tünetekre is, mint például a túlzott szorongás, kényszeres késztetések, vagy éppenséggel hangulatzavarok.

Jól tudta ezt a legendás pszichoterapeuta, Virág Teréz is, aki holokauszt túlélőkkel és utódaikkal folytatott pszichoterápiára alapozta praxisát, illetve kutatásokat is végzett ezen a területen. A második világháború után gyakori jelenség volt, hogy a zsidó családok titkolták származásukat, és traumatikus élményeikről, szeretteik veszélyeztetettségéről, meghurcoltatásáról, sok esetben pedig elvesztéséről nem beszéltek még családon belül, utódaiknak sem. Az ilyen családok unokáinál megfigyelhető volt, hogy ez a hallgatás méginkább megnehezítette az amúgy is elsöprő erejű traumák feldolgozását, még generációkkal később is. Ezek az unokák és dédunokák nagy számban szenvedtek olyan pszichés problémáktól, amelyeknek köszönhetően végül pszichoterápiában kötöttek ki. Ilyenkor a munka fókuszába pedig értelemszerűen a transzgenerációs traumák bénító, és sokkoló hatásait kellett helyezni.

Ehhez remekül illeszkednek a modern, genetikai vizsgálatok eredményei is. A Zürichi Egyetem kutatói például hím egerekkel kisérleteztek: elválasztották anyjuktól a jószágokat életük első két hetében, amelynek következtében depresszió tüneteit produkálták az állatok. A meglepő ebben az, hogy utána utódaik is depressziós tünetekkel rendelkeztek, holott őket nem választották el felmenőiktől. A tudósok magyarázata szerint az anyától való izoláció olyan traumatikus élmény, amely bizonyos gének aktiválódásának elmaradását okozza. Mivel ezeknél az egereknél ezeknek a géneknek az aktiválódása sosem történt meg, ezért nem is rendelkeztek élménnyel róla, így képtelenek voltak úgy nevelni utódaikat, hogy náluk megtörténjen az aktiváció.

A cikk szerzője: Juhász Dániel pszichológus

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---  

 

A bejegyzés trackback címe:

http://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr287108593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.