Tökéletes szülő szeretne lenni? Legyen inkább elég jó!

2014. december 11. - Kirisits Bálint

Jellemző, hogy manapság mindenki a gyermeknevelés, illetve a szülőség tökéletes receptjét kutatja, hiszen a túlzott társadalmi elvárások minden eddiginél magasabb szintet ütnek meg, és a hibázás jelentősége is ezerszeresére nőtt. Recept természetesen nincs, de némi tudatossággal, és a gyermekeink egyedi testi-lelki, érzelmi igényeire való ráhangolódással máris sokat tettünk. A tökéletességet pedig felejtsük el, az a gyereknek sem lenne valójában jó.

Donald W. Winnicott Brit gyermekorvos és pszichoanalitikus mutatott rá először arra, hogy az egészséges fejlődés szempontjából meglepő módon nem tökéletes anyára - édesanya hiányában gondozóra -, hanem sokkal inkább “csak” elég jó anyára van szüksége a gyerekeknek. Ráadásul mindenkinek - anyának és a gyermeknek egyaránt - jobb, ha egy szülő a tökéletesség elérhetetlen illúziójának a kergetése helyett inkább megbarátkozik magával, gyermekével és azzal a tudattal is, hogy utódainak kiegyensúlyozott, szerető és megfelelően reagáló szülőkre van szüksége, nem pedig hibátlanokra.

eleg_jo_anya2.jpg

A paradox helyzetet sokszor furcsa módon pont az állítja elő, amikor egy anya néha már “túl jó” akar lenni. A szülői feladat egyik fontos része például az is, hogy a gyermekben rejlő öröklött képességeket minél teljesebben kibontakoztassa. Nem meglepő módon, ha életünk első néhány évében - különös tekintettel az első évre - az anya által biztosított érzelmi és fizikális környezet elhanyagoló, akkor ez a folyamat könnyen elakadhat, de fontos arra is odafigyelnünk, hogy a túlzott törődés egyfajta túlingerléshez, a gyermeki igények félreértéséhez, inadekvát “túlóváshoz” vezethet.

Természetesen azok az anyák, akik túl jók akarnak lenni, egyáltalán nem akarnak rosszat a gyermeküknek, de sokszor úgy tűnik, hogy saját szorongásaik, anyai kompetenciáikkal kapcsolatos félelmeik, a helytállással kapcsolatos kényszerük néha erősebbé válik gyermekük valós igényeinél, amely kommunikációs félreértésekhez vezet a köztük lévő viszonyban. Persze mostanában, az információs korszaknak megfelelően a szülőséggel kapcsolatos elvárások minden eddiginél magasabbak. Egyszerre kell egy anyának alkalmaznia a jól bevált, dédanyáktól örökölt ősi praktikákat, és közben a magazinokból ránk kacsintó sikeres anyukák közvetítette ideált is meg kéne valósítania, hiszen ennek köszönhetően ma már az is baj, ha valaki esetleg hízott pár kilót a várandósság alatt, holott ez valójában egyáltalán nem rendkívüli dolog. Persze van ilyen is, meg van olyan is, hogy valaki megnyeri az ötöslottót. Irigyelhetünk bárkit, de ha az ilyen ideálok elérését tűzzük ki célnak, akkor könnyen megeshet, hogy nem fogunk örülni annak, amink viszont már van. Például egy bontakozó kapcsolatunk a családunk legújabb tagjával, akinek az egyénisége napról-napra fejlődik a mi segítségünknek köszönhetően.

Jelen társadalmunk elvárásai tehát a tökéletesség felé mutatnak, azt viszont sosem szabad elfelejtenünk, hogy az ember továbbra sem tökéletes. Egy robot lehet kiszámítható és pontos, de meggyőződésem, hogy senki sem vágyik egy robot-szerű anyára, társra vagy éppen barátra. Az emberségben ott rejlik a tökéletlenség, a gondoskodásban pedig az esetleges hibázás utáni jóvátétel megnyugtató pillanatai is,

szóval az érzelmek és az igazi törödés bizonyos szempontból éppen a tökéletlenségből ered.

A tökéletlenség jelenti a kapaszkodót, a tökéletlenségeken keresztül tudjuk megkülönböztetni magunkat a másiktól. Ha mindenki tökéletes lenne, akkor nem létezne az egyén, nem lenne olyan, hogy én, nem létezne individuum sem.

A régebbi korokhoz képest az egyik nagy változás az újkori történelem során családaink szétszóródása volt. A felnövekvő gyerekek a szélrózsa minden irányába elvándoroltak. A leendő anyukák városokba költöztek, egyetemre jártak, munkát vállaltak, és elkezdték a saját életüket élni. Amikor kisbabájuk született, az anyaság nehézségeit sokszor egyedül, jobb esetben férjeik segítségével vészelték át. Vannak, akiknél komolyabb fennakadások nélkül zajlott ez a folyamat, vannak viszont olyanok, akik elakadtak. Munkám során sokszor találkozom olyan édesanyákkal, akik a különféle, tökéletes gondoskodással és az anyasággal kapcsolatos tanácsok bizonytalan útvesztőinek tömkelegében egyszer csak elvesznek, és csupán arra van szükségük, hogy valaki megnyugtassa őket, hogy ők bizony elég jó anyák, mégpedig úgy ahogy vannak.

Meddig és hányszor szoptassam a kisbabámat? Aludjak vagy ne aludjak vele? Cumizhat vagy nem cumizhat? Ha igen, meddig? Számtalan kérdés és végtelen válasz létezik. Sok anyuka teljesen egyedül van olyankor, amikor ezekre a kérdésekre választ szeretne kapni, és sajnos nem mindig jó ötlet ilyenkor megfogadni az első kezünkbe akadó női magazin általános jótanácsait. A 21. században a szülőséget sokan könyvekből, illetve különféle médiumokból tanulják meg, ami bizony meglehetősen nehéz feladat elé állítja őket, mert ahány könyv, annyi féle tanács létezik, és tovább árnyalja a képet az örök igazság, miszerint "ahány család, annyiféle gyerek". Vannak bölcső-ágy és öl-hát kultúrák, mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, az egyik családnál működni fog, a másiknál viszont nem. Nincs olyan praktika, ami univerzális, ezért mindig az egyénre, pontosabban a családi egységre vonatkoztatva lehet a kérdést megvizsgálni. A problémákra a cirkuláris okság elve érvényes, és ritka az egyértelmű ok-okozati összefüggés egy-egy probléma hátterében. Ma már tudjuk, hogy a gyermekek fejlődése rengteg tényező függvénye, amelyben szerepet játszik öröklött temperamentumuk és beállítódásuk, a különféle környezeti, fizikai, kulturális tényezők, valamint ami a kölcsönös anya-gyermek kapcsolat tekintetében kulcsfontosságú:

a megfelelő ráhangolódás egymásra, amely minden esetben személyreszabott, ilyen formán pedig a két szereplő közös konstruktuma.

eleg_jo_anya_gyerek_setal2.jpg

Ősanyáink annyival voltak könnyebb helyzetben, hogy legtöbbjüknek saját anyukájától volt lehetősége megtanulni azt, hogy miként válhat elég jó anyává. Több generáció élt együtt, így a számtalan felmerülő nehézségben ott voltak azok a mentorok, akik saját tapasztalatukból merítve segíthettek az útvesztőből kitalálni. Mindez ösztönösen zajlott, így fel sem merült a korábban bevált módszerek megkérdőjelezése sem.

Szerencsére azonban a legtöbb anya manapság is saját, belső érzéseire támaszkodik, ami a legtöbb esetben megfelelő iránytűnek bizonyul. Ez az iránytű abból az időből származik, amikor még mi voltunk csecsemők, és saját szüleinktől kaptuk gyermekkorunkban ezt a tájolót, amit nagyjából addig elő sem veszünk, amíg mi magunk nem váltunk szülővé.

Az iránytű alapvetően megbízható találmány, az viszont kérdéses, hogy megfelelően van-e kalibrálva. Könnyen megeshet, hogy saját szüleink nem voltak pszichológiai értelemben véve “elég jó szülők”, vagy éppen a túlóvó, perfekcionista szülői hozzáállást képviselték. Ha valaki például mindig percre pontosan szoptatja meg gyermekét, akkor a gyermeknek nehéz lesz megtapasztalnia azt, a fejlődés során természetszerűleg előbb-utóbb bekövetkező élményt, hogy ő különálló lény. Meglehetősen elvontnak és obskúrusnak tűnhet az a feltevés, miszerint a csecsemő azt érzi, hogy anyja az ő személyének a kivetülése, holott ez az első időszakban a pszichológiai kutatások szerint kétségkívül így van. Amikor éhezik, az anya ott terem, és megeteti, amikor kellemetlenül érzi magát a pelusban, akkor az anya azonnal tisztába teszi. A Winnicott által leírt “elég jó anya” szerencsére nem robot, nem tökéletes gondozó. Winnicott szerint az anya akkor elég jó, ha képes alkalmazkodni a csecsemője szükségleteihez, de idővel képes a csecsemő igényeinek megfelelően csökkenteni is gondoskodása mértékét, és változtatni annak módjait, amihez hozzátartozik az elengedés is. Viszonylag korán eljön az a pont, amikor már az is elég, ha egy gyerek tudja, hogy az anyukájára mindig számíthat:

akkor is, ha pár percet késik, akkor is, ha nem alszanak egy ágyban, és akkor is, ha az anyukája éppen nagyon mérges rá.

Ahhoz, hogy a csecsemőből idővel önálló individuum lehessen, a szülőnek hagynia kell kibontakozni ezt a folyamatot. Ehhez van szüksége minden gyereknek egy elég jó anyára, illetve gondozóra.

A jó szülő ilyen értelemben tulajdonképpen pásztor, aki “csak” terelgeti a nyájat. Nem engedi, hogy túl messzire kóboroljon, megvédi a farkasoktól, de a felfedezés örömét nem veszi el tőle. Vagyis hagyja, hogy gyermeke az életet saját magának legeléssze le. Ahogy Vekerdy Tamás fogalmazott: legyél azzá, aki vagy, ne pedig azzá, akivé én akarlak tenni.

A cikk szerzője: Kirisits Bálint pszichológus.

Forrás:

Winnicott W. D. (2004): Kapcsolatban Bontakozó Lélek. Budapest: Új Mandátum Kiadó

Vekerdy, T. (2013): Jól szeretni. Budapest: Kulcslyuk Kiadó

--- Tetszik? Akkor kövess minket a Facebookon is! ---  

 

A bejegyzés trackback címe:

http://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr856972983

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.