Megbomlott narratívák - Egy skizofrén naplója

2010. február 05. - John Balázs

Naplót írni sokféleképp lehet. Mégis, néhány bekezdés erejéig most hanyagoljuk a vitaindító blogok zűrös világát, és forduljunk a „Kedves naplóm” típusú bejegyzések sokkal romantikusabb zűrzavara felé...

Végső soron minden ilyenfajta napló történet. Olyan elbeszélés, melynek főhőse a naplóíró maga, a cselekmény pedig életének hű lenyomata, véget nem érő folytatásos regény formájában. A lelkes történetíró ezen oldalakon rendezgeti és rázza mondatokba a közelmúlt történéseit, azokkal kapcsolatos érzéseit, gondolatait. A világ eseményei a naplóban az én viszonylatában jelennek meg, értelmes, összefüggő meseként.

Sajátosan emberi gondolkodásmód ez – olyannyira, hogy Jerome Bruner valamiféle genetikai hajlamot feltételezett amögött, ahogyan az ember minden észlelt, tapasztalt, külső és belső jelenséget összefüggéseiben vizsgál, és nyelvi úton elbeszélhető történetté szervez. Vagy amint Hardy fogalmaz: „narratívákban álmodunk és álmodozunk, narratívákban emlékezünk, narratív formájúak az előérzeteink, narratívákban remélünk, esünk kétségbe, hiszünk, kételkedünk, tervezünk, módosítunk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, tanulunk, gyűlölködünk és szeretünk.” (Narratívák 5., Kijárat Kiadó, 2001)

Aki a narratív pszichológia szemüvegét veszi föl, mindenhol történetet lát. Ezen irányzat felfogása szerint az ember személyazonossága, identitása is narratívákból épül föl. Ebből a szemszögből nézve: ahogyan egy nemzet identitása a közös és közismert mondákon, történelmi tényeken, vagy akár múzeumi tárlatok tárgyszerű elbeszélésein alapszik, éppúgy a személyes identitás, az egyén személyiségképe is az átélt események, cselekvések, emlékek rendezett sorából, vagyis felidézhető és elmesélhető történetekből – narratívákból áll. Ez a szemléletmód az, ami lehetővé teszi, hogy a naplóírást a pszichológia úgy értelmezze, mint önmeghatározó, identitásképző cselekvést – hiszen a napló végül is nem más, mint az egyén saját történetgyűjteménye, életének személyre szabott múzeuma.

Ha azt vesszük alapul, hogy egy „normális”, átlagos napló nem más, mint egy lenyomat gazdájának történetekben meghatározott identitásáról, akkor felmerül a kérdés: mi a helyzet abban az esetben, ha egy személyiségzavaros ember ír naplót? Kézenfekvő lenne a válasz, miszerint egy ilyen, „beteg” napló nem más, mint a kudarcot vallott önmeghatározás papírra vetett bizonyítéka. Eszerint például egy skizofrén feljegyzései tekinthetők a valamilyen okból kialakult elmebaj nyelvi megnyilvánulásának, mely illusztrálja a tényt, hogy az egyén képtelen megszervezni személyiségének koherens narratíváját.

De érdemes volna talán egy csavarral megközelíteni a kérdést, és megvizsgálni azt a lehetőséget, amikor nem az egyén alkot narratívákat, hanem a narratívák alkotják meg az egyént. A narratív pszichológia ugyanis nyitva hagyja a kérdést: honnan erednek életünk történetei? Valóban mi hozzuk létre azokat, tudatosan, a nyelv erejével? Vagy inkább készen kapjuk őket, és születésünkkel csupán belecsöppenünk az elbeszélések tengerébe, melyek aztán észrevétlenül belénk ivódnak?

Freud gyerekkori amnéziának nevezi azt a nagyjából hároméves korunkig tartó életszakaszt, melyről szinte semmi emlékünk nem marad. Elmélete szerint bizonyos traumatikus események elfojtása miatt tudatosan nem férhetünk hozzá ekkori emlékeinkhez. A narratív pszichológia más magyarázatot kínál. Az első három év olyan időszak, amikor a nyelv (és persze az agy) még nem érte el azt a fejlettségi szintet, amivel az eseményeket kellő hatékonysággal rendszerbe tudnánk foglalni. A tünékeny benyomások így nem ismételhetők meg belső monológ vagy elbeszélt történet formájában, és hamar elvesznek, vagy csak töredékesen maradnak fenn.

Az, hogy a gyerek aztán milyen élményeken megy át, milyen történéseket él meg, és ezek hogyan kapcsolódnak össze a nyelvhasználattal, nagyban függ a nevelőktől, illetve az egyéb nevelődési környezettől. A „leesett a pohár” és a „felszállunk a buszra” jellegű kommentárok már a cselekvések és történések sikeres nyelvi megformálását jelentik. Egy óvodás gyerek, amikor sikeresen belsővé tett bizonyos narratívákat, a kialakult forgatókönyvekből építkezve már levegőért kapkodva képes elmesélni a délelőtt jelesebb eseményeit – talán mondhatjuk: saját, megalkotott történetének éli meg azt, amibe önkéntelenül belekerült, és a nyelv segítségével megértett, körülírt.

De talán nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy a későbbiekben a helyzet szemernyit sem változik. Egyre halmozódó történeteink fényében új és új, az addigi gyűjteményhez illeszthető, kész narratívákat választunk magunknak, amiket aztán személyiségünk mélyéről fakadó, valamilyen „belső narratívaként” élünk meg. Ha futballcsapatnak drukkolunk, ha szülőkké válunk, ha egyetemre vagy munkába járunk, mindig valamilyen narratív sodrásba illeszkedünk bele, ám amint megtaláltuk benne helyünket, már saját élettörténetünk alárendelt részeként tekintünk rájuk – amennyiben az identitásképzés sikeres. Mert éppen itt volna meg a lehetősége a személyiség kibillenésének, megbomlásának.

Azzal nincsen semmi probléma, ha egy-egy narratívát az egyén zökkenőmentesen befogad, magáévá tesz, sajátként tart számon. De ha léteznek ilyen, belső vagy belsővé tett narratívák, akkor vannak külső narratívák is – olyanok, amelyeket tarthatunk vonzónak, semlegesnek vagy velünk ellenkezőnek, de mindenképpen önmagunkon kívül állónak tekintünk. Hiszen az identitás lényege éppen az elhatárolódás – hogy én ilyen vagyok, és amolyan nem vagyok; azonosulok dolgokkal, más dolgokat pedig elutasítok. Amíg ez az elhatárolódás sikeres, a belső narratívákból felépült személyiség stabilitása megőrizhető. Viszont a személyiség egységét megbontó külső narratívák hatása nem zárható ki teljesen.

Hogy példát említsünk, a háború lehet olyan történet, amely egyszerre hatalmas tömegek életét érinti. Mint minden narratívánál, a háború esetén is megvan a lehetőség az azonosulásra. Vannak emberek, akik képesek személyiségükkel összhangba hozni, belsővé tenni az aktuális elbeszélési mintát, amely többek közt feljogosítja őket a gyilkolásra. Mások képtelenek azonosulni ezzel a szereppel, melyet rájuk kényszerítenek – elemzésünk szempontjából a háború számukra olyan, személyiségükkel ellentétes külső narratíva, melynek mégis engedelmeskedniük kell, és amely irányítja őket, felborítva a belső következetességet, a saját szabályai és múltja szerint működő identitást (nem véletlen, hogy a háborúból sokan térnek vissza megbomlott elmével).

Persze ugyanígy említhetünk olyan énen kívüli narratívát, amely képes ideiglenesen, jótékony mértékben kibillenteni az embert önmagából. A művészet lényege éppen valami olyasmi volna, hogy az átmeneti beleéléssel hagyjuk, hogy egy színdarab, egy könyv, egy film, egy festmény beszéljen hozzánk, hogy az elbeszélés erejével belénk kapaszkodjon és felkavarjon belülről, hogy aztán a katartikus, személyiséget megbolygató állapot után szépen lassan visszatérjünk napi teendőinkhez, egyéni történeteinkhez.

Ezek a szavak talán kellően érzékeltetik a művészet katartikus hatóerejét, azonban egy fontos különbséget látnunk kell. A néző, aki saját, többé-kevésbé szilárd személyiségével beül egy előadásra, kellő empátiával és fogékonysággal képes lehet elengedni magát, és hagyni, hogy az előtte megjelenő történet elborzassza vagy felemelje, hasson rá, és mint külső narratíva kölcsönhatásba lépjen egyénivé vált történeteivel. Ez a feloldódás azonban csupán részleges és visszafogott, ha a művész önkívületével hasonlítjuk össze. A művész ugyanis benne van a történetben, teljes azonosulással ő maga válik történetté, melyben egy szerep szerint cselekszik, beszél, mozog. Míg a néző személyiségének bástyájából figyeli az eseményeket, a művész úgy válik részesévé azoknak, mintha saját életét az aktuális szerepre cserélné. Minden előadással új identitást, egy személyes narratív egységén kívüli, alternatív élettörténetet fogad magába. Nizsinszkij mint egyéniség ugyanígy hullott darabjaira minden szerep eljátszásával, hogy egy rajta kívül álló narratíva, a műalkotás, új személlyé rakja össze.

A skizofréniával diagnosztizált, egyébéként részint magyar kötődésű Nizsinszkij Füzetek címmel megjelent naplójában nyomon követhetjük egyre inkább csapongóvá váló monológjait, identitásának hanyatlását. Érzelmi ingadozásokkal teli, szétfutó gondolatfolyamában visszatérően Isten eszközének tekinti magát, máskor úgy fogalmaz: Istenben él, ő maga Isten. Ugyanakkor látszólag képes rögtön a következő mondattal megcáfolni magát, mikor azt írja: „Ember vagyok.” Valójában ezeket az állításokat inkább egy felsorolás elemeinek tekinthetjük, mint ahogy ez néhol szembetűnően meg is jelenik: „Bármint meg tudok tenni. Muzsik vagyok. Gyári munkás vagyok. Szolga vagyok. Cár vagyok. Császár vagyok. Isten vagyok. Isten vagyok. Isten vagyok. Minden vagyok. Az élet vagyok. A végtelen vagyok”.

Ha jobban belegondolunk, ezek a sorok jellegüket tekintve nincsenek messze mondjuk egy vers hangvételétől és gondolatvilágától. Ha nem tudnánk Nizsinszkij betegségéről, és sorait műalkotásként kezelnénk, valószínűleg nem nyomnánk rá az őrület bélyegét. A naplóírás hagyományának fényében viszont máris gyanús dolognak tűnik, ha valaki unalmas estéin ilyesmivel firkálja tele „emlékkönyvét”. Ady Endre nyugodtan nevezheti magát versében a halál rokonának, de amikor Nizsinszkij naplójában azt írja, „én vagyok a halál”, azt mondjuk: zavart a gondolkodása. Miben áll a különbség? Mondhatjuk, hogy Ady még tudatosan, egy-egy vers erejéig lejt táncot az őrület szakadéka mellett, Nizsinszkij viszont már egyensúlyát vesztve kapálódzik a peremén, hétköznapjainak minden percében?

Bonyolult kérdés ez, és Nizsinszkij nem könnyíti meg dolgunkat az olyan feljegyzéseivel, mint hogy „már otthon is játszottam a bolondot”, vagy: „el akarom hitetni veled [feleségével], hogy őrült vagyok”. De talán mindegy is, hogy Nizsinszkij elméje valóban megbomlott, vagy csak színlelte az őrültet (vagy esetleg színlelése vált valósággá) – mindenesetre úgy tűnik, átlépett egy olyan határt, amelyhez művészként közel került. Olyan művészként, aki minden alkalommal, mikor színpadra lépett, új önazonosságot kapott; aki engedte, hogy önmagán kívül álló narratívák rajta keresztül szólaljanak meg, megbontva személyiségének egységét, mely egység aztán egy ponton túl mintha nem állt volna többé helyre a függöny lehullásával. „Minden vagyok” – írja Nizsinszkij. És személyiségének romjai fölött talán valóban ott volt a minden, amit művészetében magába fogadott, és amivel töredékes énképe végleg összegabalyodott.

--- Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket itt ---

A bejegyzés trackback címe:

http://pszichoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr601732000

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Hogyan vegyem rá barátnőmet, forduljon pszichológushoz? 2011.04.09. 12:51:20

Van-e valami jó tippje, hogy vegyem rá barátnőmet, forduljon pszichológushoz? Neki ez ciki, ugyanakkor ő is tudja, hogy rászorulna. Az önértékelése a béka feneke alatt van, amit megdobott még egy egészségi trauma, plusz egy szakítás. Egy fogamzásgátló ...

Trackback: Ki beteg? Ki egészséges? 2011.04.09. 12:49:12

Kétségtelen, hogy a pszichológia inkább betegségközpontú (még ha vannak is ma már törekvések az ellenkezőjére). Érthető módon nagyobb figyelmet szentelünk a zavarok meghatározásának, megértésének, gyógyításának, hiszen addig van dolgunk, amíg baj van. ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.